Egész életemben jelen volt a sport, eleinte főleg azért, hogy édesapám kedvében járjak, hiszen ő fiatal korában jégkorongozóként a „majdnem válogatottságig” is eljutott. Dobozokban őrzi a gondosan kivágott és összehajtogatott Népsport-oldalakat, amelyeken apró betűkkel szerepel az ő neve is a Vörös Meteor hokicsapatának összeállításában. Szóval mindig éreztem egy kis pressziót, hogy nem bánná, ha a lánya esetleg ennél előkelőbb helyre is kerülhetne a sportnapilapban…
Mondjuk, a címlapra.
Jelentem, ez nem sikerült. Mindenesetre ahhoz elég volt, hogy a sport, a testmozgás fontos részévé váljon az életemnek. Felnőttként hol edzőterembe jártam, hol különféle aerobikórákra, de volt, amikor inkább a jógázást részesítettem előnyben. Gyerekeim születése után tíz évvel – nem kevés súlyfelesleget magamra szedve – tettem le a garast a futás mellett, ami a mai napig fontos szerepet tölt be az életemben. Miután fél év alatt sikerült visszafogynom a versenysúlyomra, jöhettek a nagyobb kihívások, mint a félmaratoni, majd a maratoni, aztán az ultratáv. Mindig volt valami célom, ami vitt előre. Ha a távban már nem éreztem több kihívást, akkor a sebességet próbáltam fokozni, kisebb versenyeken néha sikerült a dobogóra is felállnom.
De továbbra is volt bennem az a belső késztetés, hogy új próbatétel elé állítsam magam. Belekóstoltam a triatlonba, de hamar rá kellett jönnöm, hogy nyolcórás munka, két gyerek és egy háztartás mellett a felkészülés nagyon nehezen fér bele az időbe. Főleg a kerékpár részébe tört bele a bicskám. Inkább bele sem megyek, hány ponton vérezhet el egy hétköznapi, halandó ember az országúti kerékpározás nem egyszerű világában. Főleg, ha nincs mellette valaki, aki, mondjuk, nem fél nap alatt cserél ki egy defektes belsőt a bicajon már-már a sírógörcs határáig sodródva… Úgyhogy a triatlon balra el, én meg jobbra…
Azért a bringámat szeretem továbbra is, a jövőben megmarad közlekedési eszköznek, viszont a sportteljesítmény részét elengedtem.
És hogy hogyan robbant be az életembe a crossfit? Egy baráti vacsorán kezdődött, ahol az egyik barátnőm büszkén mutatta a nyaraláson készült fotókat a 18 éves lányáról, aki a kézilabdacsapatával crossfitedzéseken vett részt, és néhány hónap alatt olyan alakot csinált neki, hogy hűha!
Gondoltam, úgyis éppen keresztedzést keresek a futás mellé, miért is ne próbálnám ki a crossfitet?! Nem lenne baj, ha a bikiniszezonra felugrana rám egy kis izom is…
Szerencsémre pont a lakóhelyemhez közel találtam egy crossfittermet, felmentem az oldalára és hirtelen felindulásból beiratkoztam egy kezdő kurzusra. Persze ekkor még nem tudtam, mekkora szerencsém van, mert a Mayfly tényleg az ország egyik legszínvonalasabb edzőterme, a közösségéről nem is beszélve, ami meg egyszerűen imádnivaló.
Innen indul a történetem, avagy a WODregényem. Egy 47 éves, hétköznapi, dolgozó nő és családanya megméretése a kőkemény(nek tűnő) crossfit világában…
Mielőtt elkezdhetnénk a normál edzéseken való részvételt, el kell végezni egy kezdő kurzust, amelyen megtanítják a crossfit alapgyakorlatait, a legfontosabb szakszavakat, illetve „bemutatnak” az olimpiai súlyemelőrúdnak is. Nálunk is rögtön elmondták, mi az a WOD (Workout of the Day, azaz a napi gyakorlatsor), ami nélkül nincs crossfitedzés, és azt is megtanultam, hogy a burpee (ejtsd: börpi) nem egy gyomorbetegség vagy egy mókás nevű bébiital, hanem minden crossfitező „kedvenc” négyütemű fekvőtámasza…
Mondhatjuk tehát, hogy egy rövid elméleti oktatással indult a kurzus, amit aztán életünk első WOD-ja követett, benne a fent említett burpee-vel. Őszintén szólva, már nem emlékszem tisztán, mikor volt utoljára olyan izomlázam, mint az első edzéseket követő napokban… Reggel álltam a konyhaszekrény előtt és erősen koncentrálva, a Jedi-erőmet segítségül hívva próbáltam a kávéscsészémet levarázsolni a polcról, merthogy a karomat nemigen tudtam felemelni. Arról az izomlázról nem is beszélek, amelyet ott éreztem, ahol eddig azt sem tudtam, hogy van izom…
A sokévi rendszeres futásban szerzett edzettségem nem csak ahhoz volt kevés, hogy ne gyötörjön izomláz az első edzések után, hanem ahhoz is, hogy a kívülről könnyűnek tűnő gyakorlatokat végre tudjam hajtani. Az air squadok, azaz a térdszint alá vitt egyenes hátú guggolások még nemigen fogtak ki rajtam, a súlyemelőrudat viszont nem bírtam kitolni a fejem fölé, még súlyok nélkül sem. (Az olimpiai rúd a férfiaknál 20, a nőknél 15 kg.) Ráadásul azonnal kijött a különbség a bal és jobb felem között. Míg a jobb karom úgy-ahogy próbált megküzdeni a 15 kilós rúd felemelésével, a bal csak „röhögött” rajtam és meg sem mozdult. Szerencsére a kezdő tanfolyamon elsősorban még PVC-csövekkel gyakoroltuk a mozdulatokat, így ritkán éreztem úgy magam, mint akit két vállra fektetett a rúd…
Meg egyébként sem vagyok az a feladós típus, az első elvesztett csatám után dacosan néztem vissza az acélrúdra, és Schwarzeneggert megszégyenítő elszántsággal küldtem felé mentális üzenetemet: „I’ll be back!”
Talán nem árulok el nagy titkot, hogy azóta már voltak nyertes csatáim a súlyemelésben is, de hogy addig hogyan jutottam el… Na, ezekről mesélek majd szerdánként az én WODregényemben.
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
