Bevallom, vártam már, hogy erről a témáról is írjak végre. A crossfit különleges és hatékony edzésforma, észrevétlenül bekúszik az életünkbe, már-már addiktív módon szippant be minket. Egyik nap még félszegen toporog az ember az edzőterem küszöbén, és győzködi magát, hogy heti két alkalommal szánja rá ezt az egy órát a testmozgásra, aztán egyszer csak azt veszi észre, hogy alig tudja távol tartani magát a teremtől heti kétszer. De akkor is elgondolkodik rajta, beugorjon-e egy proteines csokiért a „recire”, aztán ha már úgyis ott van, csak bekukkant, hogy megnézze, minden rendben megy-e az edzéseken. Szóval, csak óvatosan, mert a crossfit – a szó legjobb értelmében – függőséget okozhat!
Nem történt másképpen velem sem.
Futóként azt szeretem az edzésekben, hogy magam vagyok, egyedül falom a kilométereket. Ilyenkor jól át lehet gondolni az életünket, vagy összeállítani a napirendünket, esetleg a bevásárlólistát, de én például sokszor dolgoztam futás közben. Marketingesként megesik velem, hogy elő kell hívnom kreatív oldalam, és valami ütős szlogent vagy szöveget kellene kitalálnom a munkámban. A kicsit monotonabb futás erre tökéletesen megfelel, főleg, ha nem tereli el a figyelmemet egy ennivalóan cuki vizslakölyök vagy egy országúti bringás izmos vádlija…
A crossfit is egyéni sport, de közel sem annyira magányos, mint a futás.
A crossfitre oly’ jellemző pacsicunamival már a kezdő kurzuson szembesülhettem, ugyanis a rövid bemutatkozás után az edzőink végigmentek a csapaton, és egyesével lepacsiztak mindenkivel. Először azt hittem, csak mi alkotunk annyira szimpatikus brigádot, hogy a két edző mindenképp ki akarja mutatni nekünk az elragadtatását. Magamban meg is jegyeztem, milyen jó emberismerők… De a pacsirituálé végeztével elmondták, ez nem egyedi eset, jobb, ha hozzászokunk, mert itt záporoznak a pacsik – úgyhogy mindig légy résen, és emeld a kezed, nehogy véletlenül homlokon vágjon egy lelkes edzőtárs.
Pacsizunk, amikor megérkezünk, és üdvözöljük egymást (ez az 1.0 verzió, amit a későbbiekben opcionálisan upgradelhetünk ölelésre, ez legyen a 2.0, de akár elfajulhat pusziig is a dolog, ami már a 3.0 verziónak felel meg. Néha megesik, hogy egyesek eljutnak a 4.0 variációig is, de ennek részletezését inkább hagyjuk egy másik online platformra…). Pacsizunk, ha letudunk egy WOD-ot (napi gyakorlatsort). Pacsizunk, ha egyéni legjobbat teljesítünk a súlyemelésben, vagy végre sikerül azt a régóta áhított muscle-upot kitolnunk. És persze pacsizunk búcsúzáskor is.
Mivel eleinte bizonytalan voltam benne, hogy ez vajon csak a mi Mayfly közösségünkre jellemző, és esetleg nem Balázs, a vezetőedző adta ki utasításba a kötelező pacsizást, körbenéztem a világban, és azzal szembesültem, hogy Amerikától kezdve Ausztrálián keresztül egészen Japánig és vissza a crossfittermekben hasonló mennyiségben csattannak a pacsik, mint nálunk. A videókból is láthattam a világ minden részére jellemző támogató magatartást, ami erre a sportágra jellemző. Egymásért szorító, aggódó csapattársak, sikítozó, ölelkező emberek. Érzelmek, amelyek egy sikeresen végrehajtott gyakorlat vagy gyakorlatsor után törtek elő belőlük… Ilyen és ehhez hasonló inspiráló tartalmak jönnek szembe velünk a #crossfit címszó beütése után. Ha pedig valaki a súlyemelésben egyéni legjobbat teljesít, megkongathatja az edzőtermekben lógó kisharangot, amire egy pillanatra mindenki megszakítja az edzését, hogy tapssal jutalmazza edzőtársát. Csodás érzés, egyszer már velem is megtörtént. Mosolyt csal az ember arcára. Mindenkiére.
A kezdőkurzusok után a termünkben nincsenek kezdő vagy haladó, ügyes vagy ügyetlenebb kategóriák az edzésekben. Közös edzésre jár a már több éve edző crossfites az épp most belevágó újonccal. Ha ez esetleg némi szorongással töltene el valakit, mert attól tart, hogy majd a profik kinézik őt a teremből a sutasága miatt, akkor megnyugtathatom, ez abszolút nem így van. Sosem felejtem el, hogy az egyik első normál edzésemen mellém keveredett egy izmos szőke lány, aki játszi könnyedséggel végezte el a legnehezebb feladatokat is, legyen az kézenjárás vagy rúdon húzódzkodás. Kikerekedett szemekkel figyeltem, inspirált az ügyessége és az ereje.
Azt gondolnánk, egy ilyen kaliberű crossfites szóba sem áll egy kezdővel. Hát akkor rosszul gondoljuk! Az edzéseken mindenki egyenrangú.
Az edző koordinálja a feladatokat, és figyel mindenkire tudása és képessége szerint. A csapat pedig csapatként edz, a tagok biztatják, támogatják egymást. Segítenek, ha szükség van rá, esetleg apróbb tanácsokat adnak az „öregek”, ha ők már végeztek a gyakorlatokkal. És persze ha marad kis erő, akkor biztosan elsül egy-két jobb (vagy rosszabb) poén is – ha szerencsés vagy, nem éppen a 15 kilós kézi súlyzót emeled a fejed fölé, amikor kitör belőled a nevetés.
Egy-két hónapja jártam csak a terembe, amikor is az első Saturday Madness edzésemre érve a fent említett izmos szőke lány (nevezzük Zsuzsinak) felém fordult, és megkérdezte, leszek-e vele a páros WOD-ban. Én? Ez komoly?! Rögtön ki is bukott belőlem az őszinte reakció. „Mi van, Zsuzsi? Lesérültél? Kéne egy fék, hogy ne hajtsd túl magad?” Aztán a vége remek edzés lett, amelyen sokat tanultam tőle, húzott maga után, inspirált. És hogy neki milyen volt végül velem az edzés? Azt mondta, szuper volt, és nincs okom kételkedni benne, hogy tényleg így is érezte.
Vagy egy másik eset, amikor az első conditioning edzésemre mentem, akkor még teljesen ismeretlen emberek közé. Csapatokban kellett a gyakorlatokat csinálni, én éppen úgy kóvályogtam a térben, hogy az edző beosztott négy elég izmos srác közé. A vér is megfagyott az ereimben. „Ezek a srácok kicsinálnak engem. Vagy ha nem, akkor biztosan szétröhögik magukat a bénázásomon.” Félénken melléjük sasszéztam, próbáltam magabiztosan mosolyogni (nem hinném, hogy jól sikerült…), és már előre elnézést kértem magam miatt. Tomi, az egyik jól megtermett csapattag viszont kedves mosollyal fordult felém, és megnyugtatott, hogy ne izguljak, semmi gond sem lesz, csináljam csak a saját tempómban a dolgokat. Az első gyakorlat végén egy másik srác, Dani is odajött hozzám, és biztató szavak mellett megkaptam tőle a jól megérdemelt pacsimat is. Jó hangulatú, támogató edzés volt a fiúkkal, amiből megtanultam, nem kell megijedni „kábé” semmitől, minden rendben lesz.
A beszélgetésekhez, viccelődésekhez vagy pletyizésekhez az edzés utáni nyújtás a legjobb időszak. Ilyenkor kisebb csapatokba verődnek az emberek, és vidáman elújságolják egymásnak, kinek hol fájt leginkább az aznapi edzés. Így történik, hogy az egyórás edzés két óráig tart…
Az első írásomban már említettem, mekkora szerencse, hogy a crossfitterem, ahova járok, tényleg az ország egyik, ha nem a legjobb terme és közössége. Persze azért azt is szögezzük le, hogy e mögött rengeteg munka van. Egy ilyen crossfitterem felépítése és felszerelése a munka könnyebbik része. A nehezebb feladat ezután jön: összerakni egy motiváló, szakmailag felkészült és elkötelezett edzői stábot. A legnehezebb rész megnyerni az embereket, hogy szinte második otthonukként gondoljanak a teremre. Úgy tűnik, Farkas Balázs, aki egyébként országos szinten is jegyzett crossfitsportoló, ismeri a receptet hozzá. A terembe járó embereket nemcsak a hatékony és változatos edzésekkel, hanem extra programokkal – háziversenyek, bulik, táborok, evező- és bringatúrák stb. – is összekovácsolja. Az ember pedig mindig örül, ha egy életvidám, energikus közösség tagja lehet. Én sem vagyok vele másként. Elárulom, azóta az a bizonyos izmos szőke lány, Zsuzsi már nem csupán motivál – barátok lettünk, sok más edzéstársamhoz (sőt néhány edzőmhöz) hasonlóan.
Nemcsak új szerelemre leltem a crossfitben, mint sportban, hanem barátokra is. Ha körbenézek a teremben, nem igazán látok magányosan bóklászó kívülállót, mert mindig van valaki, aki hozzászóljon, vagy akihez hozzászólhat az ember.
Na, megyek is edzeni! Pacsi!
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
