Mottó: Nem a távolság, az iram öl… (teljesítve: 78 kilométer)
…és még szerencse, hogy a szakadó esőben egy piros esernyőt a feje fölé tartva szembebiciklizett velem Göd, sőt a megye, de lehet, hogy az ország legjobb fej postása, Józsi!
Ha ő nincs, akkor pénteken késő délelőtt az átkaim gyaníthatóan kifordították volna a sarkából a világot, ugyanis a 496-os kísérlet tizenkét kilométeres teljesítése során eljött a rettegett pillanat: már az első métertől kezdve rohadtul untam a futást.
Pontosabban azt (is) untam, hogy már második napja szakadó esőben, bőrig ázva cuppogok a tócsákban.
Fotós és hangulatmentő is volt egyben a környék legjobb fej postása, Józsi
Az elmúlt szűk két hét mentális mélypontja ez az edzés volt. Egész egyszerűen nem éreztem jól magam a bőrömben: ha csak totyogva, alacsony pulzuson futottam, az volt a baj, ha rágyorsítottam, akkor nem volt elég levegő – na, szóval ezért volt jó, hogy felém kerekezett Józsi postás, mert mindjárt eszembe juttatta a megoldást: a mostani plötty, morgós, káromkodós önmagamról csináltatok vele egy fotót. Jó kis önkontroll lesz, hogyan is nézek ki valójában ebben a kilométerről kilométerre növekvő sorozatban, mi több, a blogban végre elkészíthetem a „nyűgös futó szobrát”, akkurátusan beszámozva minden porcikámat, hogy akkor, amikor nagyon nincs kedvem zötyögni előre, mit is érzek pontosan. Gyanítom, rajtam kívül is voltak és vannak olyanok, akik a tíz kilométer, s egyben a hatvan percen túli teljesítéseket nem mindig őszinte mosollyal tudják végigcsinálni, és nem titok, azért nem mindig a fene nagy vidámságról szólnak ezek a délelőtti nekibuzdulások.
A mostani irtó unalmas volt, na!
Józsi postás lelkes és segítőkész volt (szelfiztünk is egyet valahol a világ végén), kattintott rólam jó néhány kockát – az alapfotó tehát elkészült.
Infografikus kollégám, Dancsák András volt annyira jó fej, hogy a legprímább „fotómódosító kütyüjével” szépen leretusált belőlem ezt azt (mert bizony a péntek délelőtti esőzés rám cuppantotta a futópólómat, úgyhogy a valóságban nem vagyok ám olyan snájdig, izmos gyerek, mint amit „kiszobrászkodott” a telefonos felvételből…), rajzolt nekem szívet, tüdőt, a combomba izmokat (hahaha!), beszámozta a testemet, úgyhogy kezdhettem is írni a mai blog velejét: hol és mit szenvedett össze az edzésen a 496-os kísérlet 1966-ban született alanya?
Infografika: Dancsák András
1. Fej: a kocogó legfontosabb „alkatrésze”! A futósapka alatt dől el minden, márpedig ezen a tizenkét kilométeren csak a hülyeség kalapált odabent: mi a francnak csinálom, hideg van, eső van, meg kellene állni… De ugyanebben a kis golyóban van egy másik „szerkezet” is, ami éppen ellentétesen forog menet közben: végigcsinálod, kibírod, mész tovább!
2. Futószemüveg: esőben nincs idegesítőbb kellék, mert unom kétpercenként letörölni, úgyhogy ezernyi apró csepp tükröződésében valójában nem látok semmit, ami előttem van. Ma például innen nézve szörnyű volt a kilátás…
3. Száj: több mint egy órán keresztül, amíg le nem tudtam a tizenkétezer métert, kilencvenöt százalékban csak káromkodásra használtam…
4. Fül: ez volt azon ritka edzések egyike, amikor bele kellett volna dugni a fülhallgatót, hadd dörömböljön a zene, de sajna otthon felejtettem, úgyhogy saját magamat hallgathattam – és bizony nem voltam jó társaság.
5. Szív: na, speciel tökéletesen működött! Szépen tartotta a 139-150 közötti pulzusértéket, úgyhogy vele elégedett lehettem még ezen a zord, borongós, francba elküldött napon is.
6. Bal kéz: a futóóra helye – ma baromira bosszantott, mert amúgy is megvan az a rossz szokásom, hogy percenkét ránézek a kütyüre: mióta futok, milyen messze jutottam, mennyi a pulzusom? Ma tíz másodpercenként emeltem az orrom elé a bal kezem, talán írni sem kell, hogy még elviselhetetlenebbé tette a döcögést…
Ahogyan eddig mindennap és minden kilométeren, úgy tizenkétezer méteren is hoztam a 496-os átlagot
7. Jobb kéz: 350 milliliteres kulacsom van, amit pici kengyellel rögzítek a kézfejemhez – nos, ha ezt a kulacsot „dobálom” a jobb és a bal kezem között, csalhatatlan jele annak, hogy rettenetesen unok futni.
8. Tüdő: nem tudom, ki hogy van vele, de néha azt érzem, hogy bőven van oxigén, néha azt, hogy az O2-t úgy kell kikönyörögni Természet Anyától – ezúttal hiába volt esőpárától súlyos a délelőtt, olybá tűnt, mintha ritkább lenne a levegő, és ez is frusztrált.
9. Forgó: kényes futópont, ha ez elkezd fájni, sajogni, akkor nincs az a flow, amely a rossz érzést képes lenne kirántani, úgyhogy az oxigéndózis mellett azért is fohászkodtam, csak nehogy most…
10. Comb: itt csupán a móka kedvéért van az a pluszizomanyag digitálisan odavarázsolva – a tizenkét kilométer sodrásában azt éreztem, hogy nekem ott nincs semmi (lásd az első pont fontosságát!)…
11. Sípcsont: öööö, izé, hát bizony elég hülyén öltöztem… A tavaszi hidegben nincs az férfiláb, amelyik ne tudna ilyen rondán és ilyen baromira fázni, s ettől a fagyos állapottól kezdve nincs megállás a majdnem teljes kihűlésig…
12. Cipőfűző: ma éppen gyűlöltem! Ötször kellett újrakötnöm. Egyszer laza volt, egyszer kibogozódott, egyszer szoros lett, egyszer alibiztem vele, és ötödszörre lett vele minden oké. Tipikus nyűgös futásra specializált tartozék.
13. Cipőtalp, pontosabban futótalp. Két bajom volt ebben a mélységben: egyrészt az első lépés után átázott a cipőm, ergo 11 ezer 999 métert cuppogásban kellett megtennem, másrészt onnan tudom, hogy „nemszeretem” futás vár rám, amikor száz-százötven méter után már olyan érzésem van, mintha a bal talpélem befeszülne.
A végszó pedig?
Most éppen nem akarok arra gondolni, hogy szombaton tizenhárom, vasárnap tizennégy kilométer vár rám…
A BLOGSOROZAT EDDIGI RÉSZEI:
11 km: Számmisztika, avagy kezdek belegörbülni
10 km: Fuss, futballista, fuss!
9 km: Hajrá, hajnali futók!
8 km: Futóút a semmibe
7 km: Örülni az utolsónak is szabad!
6 km: Hosszú árnyék az éjszakában
5 km: Nem sikerült, megbuktam…
4 km: Szemét ügy négyezer méteren
3 km: Na, a vetkőzést inkább hagyjuk…
2 km: Kocogás a halál elől…
1 km: Versenyfutás a fürdővízért
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN- HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
