Mottó: Nem a távolság, az iram öl… (teljesítve: 105 kilométer)
Ez a tél most már tényleg olyan, mint az udvariatlan vendég: csak nem akar elbúcsúzni… Pedig már mehetne a fenébe, mert ez a hideg, esős, havas, trutyis világ elveszi az ember motivációját, arról nem beszélve, hogy megint elő kellett kapni a téli futónadrágot, sapkát, hosszú ujjú pólót, és ahogyan azt magamban a rajt pillanatában megtippeltem, természetesen az odaúton szürke, csípős idő volt, visszafelé már ragyogott a nap, úgyhogy a vége felé már enyhén szólva is komfortját veszítette az edzés…
A jelek szerint nem csak az ember fiát viseli meg ez a libikóka-időjárás: az egyik középkorú fa sem bírta a gyűrődést, és éppen akkor szédült be a bringaútra, magával rántva némi havas földet is, amikor ott kocogtam el…
Váratlan bedőlés: a napok óta permetező eső és vasárnap reggeli hó alaposan fellazította a talajt, úgyhogy a mögöttem látható fa nem is bírt „talpon” maradni…
S ha már a bringaút…
Fura helyzetbe keveredtem a múltkoriban, ugyanis egy bringás a vérző könyökét szerette volna lemosni (hatalmasat esett), de a kerékpárúton se közel, se távol nem volt hol (pontosabban szóba jöhetett volna a körülbelül ötvenlépésnyire hömpölygő Duna, de sebre azt talán mégsem…), így jobb híján a futómellényem tömlőjéből spricceltem a tenyerébe valami kis tiszta vizet.
Mondjuk, akkor éppen minden csepp nedű aranyat ért, mert az aznapi edzés huszonnyolc kilométerre volt belőve, de a srác kezét elnézve a meglévő egy litert is kifolyatom, ha az segített volna.
Az eset viszont elgondolkodtatott, hogy pont a Duna mellett haladva a Vácra vezető ártéri erdős részen aligha tudnék elérhető közelségben található tiszta vizű forrást, kutat mondani a megfáradt túrázóknak, futóknak, bringásoknak, ha éppen a vízvételi lehetőségről érdeklődnének.
A helyszínről jelentem: a helyzet mára nagyot változott.
Már a tél végén is láttam, hogy valamit nagyon turkálnak a gépekkel és akkurátusan méregetnek mindenféle ketyerékkel a szakemberek a bringaút „Vác” feliratú fakapujánál, de a körtére hasonlító alapzat láttán nem nagyon tudtam hová tenni magamban, mi készül itt, a méretek alapján leginkább valami újfajta esőbeállóra gondoltam.
Nos, eljött a pillanat, hogy a kérdőjel kiegyenesedjen, ugyanis egyszerű nyomócsapós ivókút lett a tereptárgyból.
Kulacs, csap, futó – hála a Duna-menti Regionális Vízműnek most már nem kell szomjazni a váci bringaúton sem
Gondolom, nem csupán nekem örömhír ez, hanem azoknak a bringásoknak is, akik Budapest és Szob között (oda-vissza) közel száz kilométert is tekernek olykor-olykor, hiszen a frissítés szempontjából kritikus helyet fed le immár ez a kutacska – teszem hozzá rögvest, hogy hála a környéken felújítást végző Duna-menti Regionális Vízműveknek a kivitelezésért, és még a kút mögötti tábla szövege is remekül illik a tájjelleghez: „Pihenj meg vándor a hűs lombok alatt és hűsítő vízzel frissítsd fel magad”…
A hobbifutóknak az új kút azért lehet fontos, mert így a hosszabb, húsz-harminc kilométer közötti nekibuzdulásokhoz a közelgő napsütéses tavaszban, nyárelőn nem kell feltétlenül a mellkast és hátat felforrósító, és hosszú távon már nem mindig komfortos futómellényben róni az utat, elég lehet akár egy kézi kulacs – olyasféle, mint amilyet magam is használok: kicsiny, szinte észrevehetetlen pánt segít tenyérben tartani –, vagy egy komfortosabb deréköv, mert végre van utántöltési lehetőség.
Tudom, hogy ez nem akkora történet, de ha arra gondolok, hogy tavaly júliusban a 109 kilométeres Ultra Lupa-tó-versenyen akadt olyan futó, aki egyéb megoldás híján (úgymint: kék kút, késő este s éjszaka is nyitva tartó büfé…) a gödi kertjét locsoló öregúrtól kért némi vízvételezési és -töltési lehetőséget, ugyanis a bringaút mellett hosszú-hosszú kilométereken át nem talált más forrást, akkor jó tudni, hogy immár meglehetősen látványos, szinte eltéveszthetetlen helye van és lesz is az energizálásnak Vác és Sződliget határában.
S ha valaminek nagyon tudtam örülni a 496-os kísérlet vasárnapra rendelt tizennégy kilométeres kocogása során, akkor bizony ez a nyomógombos kút az volt.
Egyenletes, spórolós futás volt: a 14 ezer méteres etap is teljesítve – még hátravan 391 kilométer…
Azért, mert így a blog rövidke üzenete igazán magyaros lezárással lehet teljes: egészségünkre!
Végre mi, futók is csapolhatunk!
A BLOGSOROZAT EDDIGI RÉSZEI:
13 km: Találkozás az igazi Jedivel
12 km: A nyűgös futó „szobra”
11 km: Számmisztika, avagy kezdek belegörbülni
10 km: Fuss, futballista, fuss!
9 km: Hajrá, hajnali futók!
8 km: Futóút a semmibe
7 km: Örülni az utolsónak is szabad!
6 km: Hosszú árnyék az éjszakában
5 km: Nem sikerült, megbuktam…
4 km: Szemét ügy négyezer méteren
3 km: Na, a vetkőzést inkább hagyjuk…
2 km: Kocogás a halál elől…
1 km: Versenyfutás a fürdővízért
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN- HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
