Mottó: Nem a távolság, az iram öl… (teljesítve: 120 kilométer)
A tizenötödik futás. Mondanám (írnám), hogy hurrá, a fél távhoz értem, de sajnos még nagyon nem – a harmincegyből tizenöt nap oké, de kilométerből még bőven van hátra (egészen pontosan: 376).
Na szóval, az egy hónapos kihívás ötven százaléka a napokat illetően megvan, hétfőn tizenöt kilométer került a lábamba, és nem mondhatom, hogy ne lett volna kemény ez a mai edzés.
Eddig nem szerettem volna minden egyes teljesítést analizálni, gondoltam, úgyis eljön a pillanat, amikor már itt fáj, ott fáj, és fejben is jobban össze kell rázni a kocogással eltöltött egy, másfél, két órát (és a hét végétől ennél is többet).
Különösebben kalandos történettel most nem lehet előrukkolni, mert valahogy beszűkült a tér és az idő, ráadásul próbáltam úgy nekifeszülni ennek az erőpróbának, hogy legyen benne valami plusz kihívás. A hozzáértők nagyon lebeszéltek arról, hogy izomfeszítő futásokkal kísérletezzek, az általános tanács úgy szólt, csak lassan, csak könnyedén, de az a helyzet, hogy „fáradtan” néha keservesebb kihívás csoszogni előre, mint picit megnyomni a tempót. Éppen ezért, hogy igaza legyen mindenkinek (szakértőnek és persze nekem, a kísérleti alanynak is), öt szakaszra osztottam el a mai edzést, és 5×1500 méter lassú futást, majd pedig 5×1500 méter csak picivel tempósabb haladást irányoztam elő magamnak, s hogy ne szálljon el a pulzus, a tempósabb részek után előbb 30, majd 60, 90 és végül 120 másodpercnyi lazulást engedélyeztem, s e négy pihenőbe így belefért a tartalmasabb, nem kapkodós frissítés is.
A görbéken szépen látszik, hogy a 15 kilométer során hol „futottam” gyorsabban
Azt kell mondjam, hogy az ötször másfél kilométeres felpörgetős futás kifejezetten jólesett, sőt ismét bebizonyosodott, hogy a több koncentrációt igénylő feladat tudja igazán jól megszínezni még a hobbikocogó edzéseit is.
Szóval, összességében klassz futás volt ez is, de már azért azt is érzem, mintha a lábamban itt-ott beton is lenne, úgyhogy közeledik a kritikus pont – ám, ha hinni lehet a 496-os kihívás „atyamestereinek”, akkor az ember valahol a húsz és huszonötödik kilométeres teljesítések között lendül át a nehezén, és onnan (állítólag) picit megint felpörög a futóforma.
No, hát meglátom, a hosszabb futásokra felírt receptek az esetemben nem nagyon jöttek be, de örülnék annak, ha a nyűglődés nem tartana tovább két-három futónapnál…
Ami biztos, hogy az eddig legalább tucatszor 10-esre értékelt erőnlétemre most már csupán 6-7-es osztályzatot adnék, a motivációm (ma reggel már erősen vakargattam a fejem búbját, hogy a csípős hidegbe kell kimenni futni…) jóindulattal 5-ös.
A „futókedvtérképemen” felrajzolt görbék alja tehát most már markánsan közelít egymáshoz – lassan, de biztosan haladok a mélypont felé…
A BLOGSOROZAT EDDIGI RÉSZEI:
14 km: Végre csapolhatnak a futók is!
13 km: Találkozás az igazi Jedivel
12 km: A nyűgös futó „szobra”
11 km: Számmisztika, avagy kezdek belegörbülni
10 km: Fuss, futballista, fuss!
9 km: Hajrá, hajnali futók!
8 km: Futóút a semmibe
7 km: Örülni az utolsónak is szabad!
6 km: Hosszú árnyék az éjszakában
5 km: Nem sikerült, megbuktam…
4 km: Szemét ügy négyezer méteren
3 km: Na, a vetkőzést inkább hagyjuk…
2 km: Kocogás a halál elől…
1 km: Versenyfutás a fürdővízért
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN- HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
