Mottó: Nem a távolság, az iram öl… (teljesítve: 171 kilométer)
Kezdjük a legfrissebb hírrel: a két napon át tartó félig küzdős, félig nyafogós mozgás után nagyon élveztem a csütörtöki, tizennyolcadik szakaszra rendelt tizennyolc kilométeres futást. Ha nem is gyorsan (lásd még a mottót!), de stabilan haladtam előre, mintha zsinóron húztak volna előre – és ekkor ezzel mindent el is mondtam. Illetve még annyit írnék, hogy elég jól bejön ez a szakaszokra osztott előrejutás, ma ugyanis hatszor háromezer méteres etapok voltak egyperces frissítési szünetekkel színezve, és velem együtt nagyon klasszul elfutott az idő is.
A 18 kilométeres futás szakaszait a kis fekete pöttyök jelzik – jó érzéssel kocogtam le a távot
Bár a Balatont még nem futottam körbe (a klasszikus tókör ugyebár 211 kilométer), de százhetvenegy kilométer azért már a lábban van.
A mai tizennyolcezer méter tekintélyes hányadában az dörömbölt a gondolataimban: haladok szépen előre, de valójában mennyire vagyok tudatos hobbifutó?
Ehhez az önmarcangoló kérdéshez az apropót a tizenhatodik fejezethez beírt hozzászólás generálta (magam amúgy nem használom a közösségi felületeket, így utólag is és előre is elnézést kérek, hogy „csak” ezen a blogfelületen válaszolok, de ha már elindult ez a 496-os sorozat, akkor talán „tanulságosabb” is itt megírni a válaszokat), és ez a bizonyos felvetés picit meghökkentett, ugyanis nem hittem volna, hogy a kocogásaim „tudományosabb” fele bárkit is érdekelhet. A futóblog alapkoncepciója is az lenne, hogy a hétköznapi (pufi) futó haladása legyen fókuszban, s bár imádom elemezgetni az edzésnaplózó felületeim egyeneseit, görbéit, számait, százalékait, az analízisektől hosszabb távon mindenkit szerettem volna megkímélni (persze már így is be-becsúszott egy-két okoskodás…).
No de… Varga Mónika a minap felvetette a Csupasport közösségi oldalán: őt bizony érdekelné, hogy ebben a kilométerről kilométerre növekvő kihívásban mi a helyzet a bemelegítéssel és a regenerációval?
Most tehát itt üzenném meg, hogy…
Na igen…
Kapásból körülbelül eddig jutottam a saját regenerációs-bemelegítős sztorimban…
A helyzet ugyanis az, hogy „hobbifutásügyileg” nálam valahogy minden fordítva működik. Így például ezt a 496-os kísérletet az első kilométertől kezdve munka mellett csinálom, tehát olyan sok időm nincs arra, hogy a 23 órás lapzárta és a kora reggeli, hat, hét, legrosszabb esetben nyolc órakor rajtoló edzés, a napi meló, majd az alvás között nagyon, de nagyon tudatos legyek a rákészülést illetően. Tudom, a nálam százszorta jobban felkészült futók szemszögéből rettenetesen hangzik ez az ad hoc módszer, de… Sajnos ez a valóság.
Persze azért vannak apró trükkök, amelyek a jelek szerint nekem rengeteget segítenek abban, hogy ebben a túlfeszített életformában a sportolás valódi örömforrás lehessen.
Mindjárt itt van a „fejre állított világom” első részlete: nekem a futás „a” regenerálódás.
A médiavilág, és egyáltalán a világ meglehetősen fárasztó zsibongása után sokkal inkább képes vagyok pihenő, feltöltődő üzemmódra kapcsolni az agyamat és a testemet is kocogás közben, sőt ezzel párhuzamosan képessé válok arra is, hogy a pillanatnyi fájdalmakat – talán éppen a „zenállapot” miatt – gyorsan átrendezem a testemben. Úgy, mint ma… Éreztem, hogy a bal belső combomnál feszít, sőt, mintha csipkedve görcsölni akarna az izom (hahaha!), és ekkor – nem tudom, hogyan teszem, de megtörténik… – szemvillanás alatt lereagálom, és azonnal ki is iktatom a kellemetlen érzést.
Ráadásul a sorozatterhelés sokkal közelebb áll hozzám, számomra a leginkább szenvedős edzések mindig a kötelező pihenőnapok utániak, vagyis huszonnégy óra „nemfutás” után mindig olyan fullasztó érzésem van, mintha már egy hete nem mentem volna ki kocogni.
Fejben amúgy elég intenzíven készülök minden futásra, képes vagyok a résztávozáson agyalni a nap minden órájában, azaz mentálisan elég jól hangolok a tréningekre. Ezen kívül van még egy aprócska hülyeségem, de meggyőződésem, ez a szokás sokat tett és tesz hozzá ahhoz, hogy valamennyire fitten fejezzem be a napot: minden este (akár éjfél után is) fél liter fridzsiderhideg folyadékot megiszom. Nem tejet, nem gyümölcslevet, nem teát, nem porból kavart katyvaszt, hanem ásványvizet (illetve halkan mondom: sört is akár…).
A friss víznél nincs jobb!
Hogy ez a hideg folyadékzúdítás mennyire vitalizál, nem tudom, de valami hatásának kell lennie, mert az utóbbi években – amióta úgymond tudatosabban futok – engem éjszakai görcs, izomfájdalom fel nem ébresztett, akkor sem, ha extra táv volt a lábamban.
A bemelegítés…
Jaj…
A videókban látott direkt hajlongás, feszítgetés, hengeres gurgulázás nálam nincs…
Ha úgy érzem, túl merevek az izmaim, akkor csakis egy bizonyos kifacsarodó mozdulattal mindig az ellentétes oldalra nyúlok le a kezemmel.
S hogy miért?
Nos, ennek a csavargatós, s elég mulatságos látványt nyújtó módszernek az „öntapasztalati” haszna az, hogy a kitekeredéssel nem még jobban betuszkolom az ideget, ínt, izmot oda, ahol amúgy is fáj, hanem kiforgatom onnan (remélem, sikerült leírni a módszer lényegét – azt ugyanis nem ígérem, hogy nagy nyilvánosság előtt bemutatom…).
Ez az ominózus bemelegítős szakasz, és itt már lejtmenetben összeáll az aznapi futótempó is
A legfontosabb tétel azonban így szól: én bizony kocogással melegítek. Nincs vacakolás, hanem durr bele… Az első kilométer (ha hazai pályán tréningezek) mindig a nagyon enyhe, s pont ezer méter hosszan elhúzódó emelkedőnek felfelé vezet, mégpedig lassan, de biztosan, s így a visszaúton, vagyis a minilejtőn már egész jól elkapom a ritmust (és ennek a második kilométernek a tempója általában már pontosan mutatja, milyen átlagra leszek képes), de összességében nyolcezer méter kell ahhoz, hogy azt érezzem, oké, minden működik bennem…
Ráadásul most aztán tényleg lesz lehetőségem gyakorolni, hiszen a hét vége után már jönnek a húszezer méter feletti távok, és tartok tőle, hogy a blog olvasójának nagyon, de nagyon igaza lesz: kell majd valami „stílusosabb” rendszert vinni a történetbe…
A BLOGSOROZAT EDDIGI RÉSZEI:
17 km: Nicsak, Táska közelében járok!
16 km: A futás nem akkora szívás…
15 km: Lassan, de biztosan haladok a mélypont felé
14 km: Végre csapolhatnak a futók is!
13 km: Találkozás az igazi Jedivel
12 km: A nyűgös futó „szobra”
11 km: Számmisztika, avagy kezdek belegörbülni
10 km: Fuss, futballista, fuss!
9 km: Hajrá, hajnali futók!
8 km: Futóút a semmibe
7 km: Örülni az utolsónak is szabad!
6 km: Hosszú árnyék az éjszakában
5 km: Nem sikerült, megbuktam…
4 km: Szemét ügy négyezer méteren
3 km: Na, a vetkőzést inkább hagyjuk…
2 km: Kocogás a halál elől…
1 km: Versenyfutás a fürdővízért
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN- HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
