Mottó: Nem a távolság, az iram öl… (teljesítve: 210 kilométer)
Aki olvasott már P. G. Wodehouse-könyvet, tudja, hogy az alábbi átirat a mai futásomról nem a valóság, hanem csak és kizárólag az abszurdabb humor révén az öngúnyolásom része csupán. Extra sztorit ugyanis nem tudnék írni a szombati húsz kilométerről, hacsak azt nem, hogy nehéz volt, kényelmetlen volt, fárasztó volt, s ha már itt tartunk, akkor nem szeretnék hősszerepet festeni sem, hogy „Na de ennek ellenére micsoda akarattal…”. A lényeg tehát a következő: a mai futás nyolcadik kilométerénél szó szerint leszakadt az ég (amúgy ez benne volt a pakliban már az indulás pillanatától), s olyan vihar kerekedett, mint amilyen eddig csakis nyáron süvített át az országon; hatalmasakat villámlott, dörgött, özönvíz zúdult a földre, s az esőfüggönyben szó szerint elvesztek az alakok, a formák. Magamat is amolyan amorf futónak képzeltem az elmosódott világban, és eközben elmerengtem, vajon mit látnak belőlem a házak menedékében, az ablak mögül az amúgy gyönyörű fény- és vízorgiát kikeverő vihart figyelő emberek, miközben a rövid futónadrágban és a citromsárga, a víztől vákuumszerűen a testemhez tapadó esődzsekiben próbálok széllel szemben előrejutni, meg-megállva, és kortyolva egyet az izotóniás italomból és a vizesflaskából.
Ebben a nagy ázásban, fázásban bevillant, hogy P. G. Wodehouse-nak van egy Nyári zivatar című abszurd regénye (amúgy köze nincs a futáshoz, legfeljebb a dagiságomhoz, mert egy nagy becsben tartott díjnyertes sertésről szól…), és amíg kikecmeregtem a viharból, addig fejben megírtam a magam wodehouse-i történetét az aktuális, húsz kilométeres teljesítés kapcsán…
Vihar volt, eső volt, szél volt – az alaptempó megvolt
– Jeeves!
– Uram! – a tökéletesen udvarias és diszkrét házi mindenesként alkalmazható Jeevesnek megvan az a remek szokása, hogy mindig készen áll a remek válaszokra, ráadásul a legkényesebb szituációkra bőséggel akad megoldása, és most pont ezt a tettrekészséget vártam tőle.
– Szóval, Jeeves, mit gondol: elképzelhető, hogy Loch Ness szörnye valójában egy baromi nagy citromsárga vízimadár?
– Uram?! – Jeeves nem szokott meglepődni, de most megértettem a meghökkenését, ugyanis felettébb különös jelenség játszódott le a Nagy Folyó melletti úton: az esőpárában alig kivehető árnyalakként egy nagy-nagy, és kifejezetten testes madárhoz hasonlatos valami ugrándozott pocsolyáról pocsolyára, mintha éppen vadászna a békafélékre, ráadásul olykor megállt és a fejét hátrabillentve nyelt is…
– Különös – nyugtázta Jeeves, majd előhúzta piciny monokulárját, amiről eleddig azt hittem, hogy azzal az utat lesi, s kizárólag a kitartó távcsöves megfigyelésének köszönhető, hogy mindig a megérkezés pillanatában nyitja ki az ajtót bárki előtt, aki belépni készül; és íme, a rövidke messzelátós vizslatás után már mondta is a megoldást: – Azt hiszem, hogy ez a nagy madár nem lehet más, mint „BéBé…”
Jeevesnek az egyetlen meghökkentő, és egyben rossz szokása, hogy mindenkit a vezeték- és keresztnevének kezdőbetűje alapján emleget, bár gyanítom, így tud fejben tartani városra való embert, akivel összefutott már az udvarias és tökéletes ajtónyitása apropóján…
Becsapós, hogy ki az, aki az esőben fut…
– „BéBé”? – értetlenkedtem, mert ilyen összefüggésben még nem merült fel Loch Ness különleges, ősi szörnyének becézgetése…
– A Bolond Bandi – mosolygott Jeeves a mindent tudók enyhe nagyképűségével –, aki mindig fut, és most a fejébe vette, hogy egy hónapon át minden nap ezer és ezer méterrel többet kocog, egészen addig, amíg el nem jut négyszázkilencvenhat kilométerig.
– Szörnyű! – hirtelen csak ennyit tudtam hozzátenni a rettenetesnek hangzó hírhez, majd eszembe jutott, hogy mi is volt az alapvetés, mert az továbbra sem ment ki a fejemből, hogy ez a „BéBé” mégiscsak olyan ázott madár- és nem valami kocogóforma. – No hát Jeeves, azért értesítse a vadásztársaságot, hogy valami különöset láttunk ebben a mennydörgős, villámlásos viharban, mert mi van, ha mégis csak felfedeztük Loch Ness szörnyét.
És alighogy ezt kimondtam, már láttam is magunkat az újságok címlapján, mint az őslénytan, de minimum a huszonegyedik századi ornitológia reformálói és egyben kitüntetésekre érdemes hősei.
– Nos, Jeeves? – kérdeztem, amikor a nagy ügyek megoldásának mestere a telefonasztaltól visszaérkezett az ablak melletti megfigyelőhelyre, de a válasza ezúttal igencsak lesújtó volt.
– Uram, ebben a rettenetes esőben minden vonal beázott…
Mondanom sem kell, a „madár” már messze járt – a felfedezés tényszerűségén, miszerint egy szörny vergődött a viharban, már a monokulár sem segíthetett…
A BLOGSOROZAT EDDIGI RÉSZEI:
19 km: Szélvihar utáni Piedone-módszer
18 km: A hozzászólónak üzenem…
17 km: Nicsak, Táska közelében járok!
16 km: A futás nem akkora szívás…
15 km: Lassan, de biztosan haladok a mélypont felé
14 km: Végre csapolhatnak a futók is!
13 km: Találkozás az igazi Jedivel
12 km: A nyűgös futó „szobra”
11 km: Számmisztika, avagy kezdek belegörbülni
10 km: Fuss, futballista, fuss!
9 km: Hajrá, hajnali futók!
8 km: Futóút a semmibe
7 km: Örülni az utolsónak is szabad!
6 km: Hosszú árnyék az éjszakában
5 km: Nem sikerült, megbuktam…
4 km: Szemét ügy négyezer méteren
3 km: Na, a vetkőzést inkább hagyjuk…
2 km: Kocogás a halál elől…
1 km: Versenyfutás a fürdővízért
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
