Mottó: Nem a távolság, az iram öl… (teljesítve: 231 kilométer)
Sokan azt prognosztizálták, hogy a mostani, mögöttem hagyott hét nap valamelyikébe belebukom. Az elmúlt egy hétben ugyanis 126 kilométer került a lábamba, tizenötezer méter volt a hétfői etap, huszonegyezer a vasárnapi – érdekes, de egyszer sem jutott eszembe, hogy úristen, mennyit kell (majd) futni, sőt, ami klassz a történetben, hogy nap nap után egyszerűen tudomásul vettem, hogy ennyit és ennyit kell kocogni és kész.
Nő a kilométerszám, de nincs stressz!
Persze lehet, csak eddig tartott az idill…
A mai félmaratoni első felében szenvedtem ám becsülettel, s már a sóhajtásnyi emelkedőkön is az járt a fejemben, jobb lenne ezt az egy-két métert is lesétálni, aztán amikor a meteorológia által prognosztizált északi szél menetrendszerű pontossággal nyolc óra tájban beleüvöltött az arcomba, azt mondtam magamban: na, kisfiam, itt lesz vége a sztorinak…
Ami megmentett a kudarctól, hogy ismét szakaszokra bontottam az edzést, s jó érzékkel – sőt a szombati viharos, esős, agyonázott húsz kilométer utáni fáradtság látnoki képességével – a mentális deficit miatt ezúttal hatszor háromezer-ötszáz méter után jöhetett a frissítéssel elszöszölt hatvan másodperc lazítás.
Háromezer-ötszáz méteres szakaszokra bontottam a mára rendelt 21 kilométert – jó döntés volt, mert lassan, de biztosan lefutottam a félmaratonit
És akkor itt (mármint a frissítésnél) picit elidőzhetnénk. Bebizonyosodott (ismét!), hogy ez a menet közbeni evés-ivás is az alfája a kétórás vagy már afeletti edzésterhelésnek. A trutymók kapcsán meglehetősen szkeptikus vagyok: nincs olyan zselé, izo- és hipotóniás ital, por vagy tabletta alapú frissítőbigyó, amit ne próbáltam volna ki – különösebb hatás nélkül. Már-már elkönyveltem magamban, hogy a világon én leszek az egyetlen, aki csak összeomlani tud, feltámadni nem a hosszú futások során, mígnem rábukkantam az Isostar narancsos izotóniás frissítőjére, valamint a gyártó kétfajta Energy Booster zseléjére, amelyek közül az egyik ilyen kupaktekerentyűs (déligyümölcsös), a másik meg amolyan kupaktekerentyűs (kólás vagy déligyümölcsös), és olyan apró mindkettő, mint a mutatóujjam, úgyhogy elsőre azt hittem, ez csak valami marketingkóstoló lesz. Hanem aztán…
Ez a cucc kellett nekem: végre megtudtam, milyen az, amikor energialöketet kap az ember, és – visszakanyarodva a mai félmaratoni küzdelemhez – tíz és fél kilométernél ez a szénhidrátban is gazdagabb csócsálás hatott a futásomra is.
A fáradtság (a 76-os fatique-érték) miatti sérülésveszély magas, a futóforma eddig remek (100%), a terhelés meredeken nő, ahogyan a grafikonon is látszik
Tízezer-ötszáz métertől ugyanis jött a „happykocogás” – stabilan, különösebb szenvedés nélkül abszolváltam a táv második felét. Ehhez kellett fél liter „bubimentes” ásványvíz, szintúgy fél liter izotóniás ital, valamint két zselé (amúgy hármat vittem, egyet megspóroltam, de pont így nem szabad gondolkodni már huszonegy kilométeren sem, azaz, plusz energiadózist feleslegesen nem sétáltatunk meg a futómellény zsebében…).
S akkor picit időzzünk is el a huszonegyedik napnál és a bűvös huszonegy kilométernél.
A kísérlet kapcsán amondó vagyok, hogy ez a napról napra egy-egy kilométerrel emelt próbatétel a félmaratoni távig viszonylag magabiztosan teljesíthető az olyan, évek óta maximális akarással és odafigyeléssel, s hetente legalább öt alkalommal edző hobbifutónak, mint amilyen magam is lennék.
Mi több, a sikeres és nagy tapasztalattal rendelkező ultrafutók által gyakorta emlegetett száz-százhúsz kilométeres hét is szépen lefutható, ha valaki képes a visszafogott tempóra. Ráadásul még úgy is vállalható ez a huszonegy nap, ha a kísérletező a napi teljesítései mellett nem a ma oly divatos home office-ban dolgozik, hanem a hagyományos munkába járós, menzaebédes, közértes uzsonnás és vacsorás – szintúgy, mint jómagam –, mi több, e kihívás első három hetében még csak nem is kellett totálisan a feje tetejére állítani a megszokott evés-ivást (na persze sportosabb értelemben véve, mert leginkább a sovány húsos, tésztás menük voltak fókuszban).
A blogsorozatban már írtam a „futókedvtérképemről”: nos, a grafikon jobb oldalát érdemes nézni, mert mára összeértek a görbék – vajon innen felfelé vagy lefelé vezet az út?
A testesebb gond viszont most jön: gyilkos hét vár rám.
Százhetvenöt kilométer lesz az adag hétfőtől vasárnapig, majd az utána következő három nap során arra rájön még kilencven. Az eddigi frissítési tapasztalatból kiindulva a huszonkettő és harmincegy kilométer közötti távokra már minimum a konyhakredencet is fel kellene erősíteni magamra, merthogy egy liter folyadék meg két-három-négy zselé szinte biztosan nem lesz elég. Hogyan oldjam meg tehát a frissítést? Az is hozzátartozik ugyanis ehhez a történetszelethez, hogy az eddig lefutott „lazább” napokban sem volt túl komfortos magamon cipelni a plusz egykilónyi terhet a folyadékok miatt – többet már nem szívesen vinnék magammal…
Mondom, eddig klassz volt minden.
Eddig…
A BLOGSOROZAT EDDIGI RÉSZEI:
20 km: Nyári zivatar
19 km: Szélvihar utáni Piedone-módszer
18 km: A hozzászólónak üzenem…
17 km: Nicsak, Táska közelében járok!
16 km: A futás nem akkora szívás…
15 km: Lassan, de biztosan haladok a mélypont felé
14 km: Végre csapolhatnak a futók is!
13 km: Találkozás az igazi Jedivel
12 km: A nyűgös futó „szobra”
11 km: Számmisztika, avagy kezdek belegörbülni
10 km: Fuss, futballista, fuss!
9 km: Hajrá, hajnali futók!
8 km: Futóút a semmibe
7 km: Örülni az utolsónak is szabad!
6 km: Hosszú árnyék az éjszakában
5 km: Nem sikerült, megbuktam…
4 km: Szemét ügy négyezer méteren
3 km: Na, a vetkőzést inkább hagyjuk…
2 km: Kocogás a halál elől…
1 km: Versenyfutás a fürdővízért
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
