Mottó: Nem a távolság, az iram öl… (teljesítve: 276 kilométer)
A 496-os kísérlet kapcsán már többször említettem, hogy Sean Conway és Bognár Zoltán nagy futása adta az ihletet ahhoz, hogy magam is harmincegy napon át kilométerről kilométerre (tehát egytől harmincegyig) haladjak előre. Ennek a kihívásnak természetesen vannak fontos, sőt nagyon fontos sarokpontjai, így például mindjárt az első kilométer, amikor az ember azért fohászkodik, csak nehogy azon az ártatlan ezer méteren történjen valami baj (sérülés például). Aztán jön az első fájdalmasabb nap valahol a tizenötödik nekifutásnál, míg a legizgalmasabb – vagy legfélelmetesebb? – periódus kétségkívül ez a rész, ahol most magam is járok éppen, azaz a negyedik hét, amikor hétfőtől vasárnapig százhetvenöt, majd a következő hétfőtől szerdáig kilencven kilométer lesz a penzum.
Ebben a nagy futkosásban a reménybeli célba érés mellett a kihívás egyik legfontosabb stációjáról totálisan elfeledkeztem, ami pedig nem más, mint a 496 kilométer fél távja…
Szó nélkül elfutottam a 248. kilométer mellett!
A feledékenységet persze felfoghatom úgy is, hogy ebben a kihívásban (végre!) nem a tempó, a táv és a „habeledöglömismegcsinálom” görcsössége irányítja a lábamat és az agyamat, hanem szigorúan csak a kocogás öröme, és persze az út közbeni apróbb-nagyobb kalandok, amelyekről ebben a blogsorozatban firkálgatok (és fotózgatok).
Komótos a tempó, de egye fene, ha így eljutok a 496. km-ig – immár 23 ezer méter a „zsákban”!
No de ezért utólag csak megemlékeznék a jeles kilométerkőről: tehát a hétfői huszonkétezer méteres futás során akkor kellett volna vigyázzba vágnom magam, amikor a napi penzum tizenhetedik kilométerének végére értem, ugyanis akkor jártam 248-nál, vagyis a 496-os kísérlet felénél. Sean Conway ügyesebb és felkészültebb volt nálam, ő ugyanis bekészített egy dobozos sört a hátzsákjába, az adott kilométernél felpattintotta, és ünnepélyes kortyolással tette emlékezetessé, hogy elhagyta a fél távot.
Számomra tehát az ünneplésnek lőttek, és különösebb fakszni nélkül mehetek így tovább előre.
Annyit tudtam tenni a megemlékezés kedvéért, hogy a futóóra által rajzolt térképen megnéztem, hol is volt a nagyszerű pillanat – nos, a 248. kilométernél a gödi strand környékén koptattam a betont.
S ha már a sör és a strand…
Gyógyvíz – futófrissítésre annyira nem ideális… Azért az idei üzembe helyezés előtt egy vízkőoldás nem ártana…
A fél táv helyszínénél játszódott le eddigi futóéletem legkülönösebb ivókalandja is. A strandépület oldalában ugyanis van egy csap, amelyet a külseje alapján (úgymint: fehérlik a vízkőtől, illetve egyéb természetes kicsapódásoktól…) elég gyakran használhatnak is az arra járók. Nos, pár éve egy forró nyári napon magam is beálltam a kúthoz – amelynél éppen néhány idősebb hölgy sürgölődött –, mert éppen elfogyott a frissítésem, s gondoltam, itt a remek alkalom inni is és meglocsolni az áthevült tarkómat, arcomat a vízzel. Ezen elhatározás lendületével már nyitottam is a számat, és…
Nos, szemvillanás alatt kiderült, ebből a csapból nem hideg-, hanem meleg gyógyvíz folyik (utólag logikus, ha már egyszer a termálstrand mellett áll), ráadásul azon a nyári napon a forrónál épphogy „lájtosabb” kiadásban jött belőle a nedű.
Képzelhetik, hogy néztek rám az emberek, amikor prüszkölve, köhögve, fuldokolva, kicsit üvöltve próbáltam megszabadulni a hirtelen ledöntött kortytól, és persze annak a néninek sem tudtam válaszolni (csak hörögni), aki kedvesen megjegyezte: „Aranyom, ez a gyógyvíz a gyomrára is nagyon jó ám!”
Na, ma bemelegítésképpen elfutottam a kútig (csavargattam is a csapját, de semmi…), és az elszalasztott ünneplés tiszteletére onnan indítottam el a huszonhárom kilométeres táv maradék huszonegyezer-ötszáz méterét. Kemény volt. Tettem ugyanis némi szintet az etapba, mégpedig Dunakeszi felé haladva (és onnan vissza), merthogy a város északi határában kis dombokról lehet le-, illetve felfutni a Dunáig.
Illetve…
Kis dombok – na persze!
Amúgy őszinte a mosolyom: elég jólesett kocogni a tízszázalékos emelkedőn (lefelé azért még jobb volt…)
Tízszázalékos emelkedő is akad errefelé, de nem szeretnék pityeregni ezen, mert épp amiatt esett a helyszínre a választás, hogy picivel legyen más az izomterhelés, hiszen napok óta síkon futok, szinte ugyanabban a tempóban, az ilyesminek pedig nem lesz jó vége, néhanap illik új ingert adni a testszerkezetnek. S jó is volt ez a picivel több küzdés, kapaszkodni felfelé az emelkedőn, érezni a talpammal, milyen az, ha lejtőn kell haladni, arról nem beszélve, hogy tökéletes futóidőben sikerült abszolválni a huszonhárom kilométert.
Ja, és őszintén mondom, hogy nem vagyok ivókútfetisiszta, de… Amerre ma jártam, mindenütt kipróbáltam, hogy már működnek a nyomókaros kék kutak az út mellett, és jelentem, csak úgy dől belőlük – a hideg víz!
A BLOGSOROZAT EDDIGI RÉSZEI
22 km: Kacsákra azért nem számítottam
21 km: Mi legyen a konyhakredenccel?
20 km: Nyári zivatar
19 km: Szélvihar utáni Piedone-módszer
18 km: A hozzászólónak üzenem…
17 km: Nicsak, Táska közelében járok!
16 km: A futás nem akkora szívás…
15 km: Lassan, de biztosan haladok a mélypont felé
14 km: Végre csapolhatnak a futók is!
13 km: Találkozás az igazi Jedivel
12 km: A nyűgös futó „szobra”
11 km: Számmisztika, avagy kezdek belegörbülni
10 km: Fuss, futballista, fuss!
9 km: Hajrá, hajnali futók!
8 km: Futóút a semmibe
7 km: Örülni az utolsónak is szabad!
6 km: Hosszú árnyék az éjszakában
5 km: Nem sikerült, megbuktam…
4 km: Szemét ügy négyezer méteren
3 km: Na, a vetkőzést inkább hagyjuk…
2 km: Kocogás a halál elől…
1 km: Versenyfutás a fürdővízért
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
