Mottó: Nem a távolság, az iram öl… (teljesítve: 351 kilométer)
Két edzésnaplót is vezetek, az egyik a Coros Training, a másik pedig a Runalyze nevű elemzőfelület, és minden egyes futásomnál szerepel valami kommentár az aznapi teljesítésről, illetve összefüggésében itt láthatom – még laikusként is –, milyen állapotban vagyok, vagy például azt is, hogy a futócipőm hány kilométert futott már. Ma (pénteken) a 496-os kísérlet huszonhat kilométeres etapja után a következőt írtam az edzésnaplók emlékeztetőjébe: „Szépen lefutottam, lassan, türelmesen – egy biztos, hogy a 27. és 28. nap újabb vízválasztó lesz, főleg amiatt, hogy már kezdem unni ugyanazt az útvonalat, de a forgalom és az ünnepnapokon kiránduló tömeg miatt talán még ez a Duna melletti bringaút a legjobb helyszín.”
Kitartóan haladok előre: nincs más út, mint a megfontolt kocogás, ezúttal 26 kilométeren át
No igen…
Gondolkodtam még a Velencei-tókörben – hiszen az pont huszonnyolc kilométer lenne –, de tartok tőle, hogy vasárnap arrafelé is csúcsforgalom lesz, plusz esőt is jósolnak, márpedig ha elázom, „hazai pályán” legalább nem kell majd pluszórákat szuttyogni a nedves cuccokban.
Oké, azért még ne szaladjunk ennyire előre, nézzük, mi volt a helyzet a pénteki, sorrendben huszonhatodik futással.
A válasz: semmi rendkívüli!
Szinte ugyanaz a tempó, és ugyanazok a stációk kísérték a huszonhat kilométeremet, mint a huszonötöt, pár másodperccel most jobb volt az átlag, persze nem is szöszmörögtem annyit a frissítéssel, fotózással, kivételesen zenét is hallgattam a teljes úton, úgyhogy prímán elvoltam az egytempós kocogással.
Ami viszont érdekes, hogy a Duna-part felé vezető utcácskák egyikében napról napra ugyanaz a jelenet játszódik le. Ehhez magyarázatként hozzá kell tennem, hogy viszonylag nagy pontossággal mindig ugyanakkor kezdem a futásokat, és három-három kilométerenként szinte ugyanazokon a helyeken stoppolok le (egy-egy perc erejéig) frissíteni. Talán ez a feszes időrend teszi, de az egyik ilyen „frissítőpontnál” lévő ház kapuja alatt mindig kibújik egy lelkes drukkerem, mégpedig alighogy a helyszínre érek, és kíváncsian figyeli, hogyan zörgök a kulaccsal, a telefont a víztől védő uzsonnászacskóval. Ez a szurkoló az a fekete-fehér foltos kismacska, aki a mai blogfejezet nyitóképe is egyben. A bizalom amúgy addig tart a részéről, amíg tíz lépés távolságból nézegethet (mindig kényelmesen lekuporodik velem szemben – lásd a fotón is), ellenben, ha csak egyetlen aprócska lépést teszek onnan, ahol lecövekeltem, abban a pillanatban vége a haverkodásnak, és visszaugrik a kertbe. A lényeg: a kis macsek az egyik kabalám az úton, nem is tudom, mi lenne, ha egyszer nem jönne ki elém, s ha már itt tartunk, illik megírni azt is, hogy rengeteg erőt adnak azok a jókívánságok is, amelyek ennek a cikksorozatnak a kommentmezőjében is láthatók.
Őszintén szólva, mindig picit túlzónak gondoltam, ha valaki arról beszélt (vagy írt), mennyi energiával tölti fel a szurkolók hozzáállása, ám tény – pontosabban most már a saját bőrömön is tapasztalhatom –, valóban rengeteget ad az, ha az ember tudja, nincs egyedül az úton.
Ez a futás csodája: mindig van idő és tér fogadni a rengeteg biztató energiát
A minap édesanyám is a következővel fogadott: „Kisfiam, kapsz egy pofont, mert nem is mondtad, hogy ilyen sokat futsz, és blogot is írsz…”; na, mint kiderült, a futószamárságaimat a hajdani Haller téri grundidőkből kedves ismerősök is olvassák (akik amúgy maguk is hódolói a hobbifutásnak), és ők kopogtattak a szülői ajtón, hogy „Követjük ám az Andrist, Marika néni…” . S ugyancsak hatalmas erőt ad ehhez a (f)utazáshoz, ha látom, hogy olyasvalaki is küld üzenetenergiákat, akiről tudom, hogy fantasztikusan jó futó, s hogy ő már megnyerte élete legfontosabb versenyét, amihez képest ez a 496 kilométer (most még reménybeli) teljesítése is porszemnyi akaratszikra lesz csupán… Vagy láthattam már néhány felemelt kék hüvelykujjat a világ egyik legjobb ultrafutójától és a férjétől, s részükről ez a baráti, sőt sportemberi gesztus nem csupán nekem, hanem azoknak is erőt adhat, akik őszintén hisznek abban, hogy nincs különbség öt, tíz, huszonegy, huszonhat, de akár kétszáznegyvenhat kilométernyi kihívás, akarat és küzdelem között.
Hiszen nem csupán a 496-os kísérlet, hanem bármelyik másik út, bármelyik másik történet is pontosan arról szól majd mindig, hogy – mi mind egyformán futunk…
A BLOGSOROZAT EDDIGI RÉSZEI:
25 km: Jég veled!
24 km: Üdv a háromszázas klubban!
23 km: Forró vizet a futóra!
22 km: Kacsákra azért nem számítottam
21 km: Mi legyen a konyhakredenccel?
20 km: Nyári zivatar
19 km: Szélvihar utáni Piedone-módszer
18 km: A hozzászólónak üzenem…
17 km: Nicsak, Táska közelében járok!
16 km: A futás nem akkora szívás…
15 km: Lassan, de biztosan haladok a mélypont felé
14 km: Végre csapolhatnak a futók is!
13 km: Találkozás az igazi Jedivel
12 km: A nyűgös futó „szobra”
11 km: Számmisztika, avagy kezdek belegörbülni
10 km: Fuss, futballista, fuss!
9 km: Hajrá, hajnali futók!
8 km: Futóút a semmibe
7 km: Örülni az utolsónak is szabad!
6 km: Hosszú árnyék az éjszakában
5 km: Nem sikerült, megbuktam…
4 km: Szemét ügy négyezer méteren
3 km: Na, a vetkőzést inkább hagyjuk…
2 km: Kocogás a halál elől…
1 km: Versenyfutás a fürdővízért
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
