Mottó: Nem a távolság, az iram öl… (teljesítve: 435 kilométer)
A 496-os kísérlet első kilométerén, még március 21-én kora délelőtt alig hat perc tizenöt másodperc leforgása alatt több esemény történt a rövidke futóúton, mint most, április 18-án, hétfőn harmincezer méteren a három óra negyven perces kocogás során.
Majdnem egy hónappal ezelőtt a futás közben felfedezett csőtörés javítása, ezzel párhuzamosan a fenyegető vízhiány emelte a pulzust, míg most…
Csak a csend kísérte ezt a futást…
Pontosabban volt itt mindenféle trilla, fütyülés, csipogás, nyekergés, kopácsolás, kárálás, azaz olyan zajok, amelyekre az ember azért nem kapja fel a fejét, mert az urbánus létezésben eleve nem is hall(hat)ja meg.
A néptelen futóúton hétfő kora reggel csak madárdalok szóltak
Nos, a madárdalok húsvéthétfőn a kora reggeli, még néptelen, üres, csendes, pihenős világban fantasztikus hangulatú zenei aláfestést adtak a kocogásnak.
Hat és nyolc óra között teremtett lélekkel sem találkoztam a Vác felé vezető kerékpárúton, és zene híján azzal múlattam az időt, hogy megpróbáltam kitalálni, mely madarak hajnalköszöntőjét hallom éppen. A rigófütty összetéveszthetetlen volt, a harkály kopácsolása szintúgy, és mivel a Duna melletti ártéri erdőben vezetett az út, a vadkacsák hápogása is tuti találatnak számított. Rikácsolva veszekedtek még az idegen fészkek körül verdeső szarkák, érdes, másnapos részeg hangon recsegtek a varjak, s ahogy egyre távolabbra szökött a világ a tavaszi hidegtől dermedt buborékból, úgy lett egyre erősebb a cinkék „nyitnikék” dala is.
Ami érdekes volt, hogy ebbe a nagy koncertbe természetesen bele-belejátszottak olyan hangok is, amelyeket csakis ebben az „ürességben” lehetett hallani, s amelyeket aztán a napi – hála az égnek, ismét sikeres – célba érés után a népszerű videómegosztó oldalra feltöltött felvételek alapján próbáltam azonosítani, és utólag azt gyanítom, hallhattam még citromsármányt, poszátát, zöldikét, rozsdafarkút.
Városi gyerekként nem egyszer rácsodálkoztam, hogy az internetzajos létezésen kívül mi minden zajlik még körülöttünk, hiszen – sajnos – a fülünk egyre süketebb lesz a természetes világ hangjaira, úgyhogy a mostani (újabb) monoton futás közben sokkal jobban elfoglaltam magam a madártrillát hallgatva, mintha ismét a gépzene adta volna a ritmust az amúgy nem túl pörgős haladáshoz.
A zajhoz, üvöltéshez és egyáltalán a haraggesztusokhoz szokott ember számára ez lehet az ábrándosan emlegetett csend hangja, vagyis a ritka pillanat egyike, amikor valaki képes lehet végre és újra eggyé válni az energizáló természettel.
Huszonkilenc kilométernyi kocogás… No de ez a legjobb taktika, a 496-os kísérletet nem szabad túlrohanni
Az idill a tizennyolcadik kilométerig tartott, s azért csak addig, mert az erdős részről kifutva már leginkább azzal küzdöttem, hogy valahogy lépést tartsak a vasárnapi, szombati és pénteki önmagammal – azaz folyamatosan előrelépdelve sikerrel teljesítsem az újabb egy kilométerrel növelt távot, immár a huszonkilencet. S igen, a statisztikákból kibogarászható, hogy rettenetesen lassú, kocogós ez a tempó, de ebből a futókalodából már akkor sem lépek ki, ha kergetnek, mert a jelek szerint a taktika remekül beválik, ugyanis a frissítéssel, fotózással s egyéb megállással elszöszölt idővel együtt a 496-os kísérlet abszolválása így sem vesz el a napból (jellemzően a kora reggelekből) három és fél óránál többet.
Ja, és hogy ne feledjem a legerősebb érvet a kocogás mellett: már „csak” két nap és hatvanegy kilométer vár rám.
Márpedig a harminc és harmincegy kilométeres távra most már tényleg nem fütyülhetek – ezt meghagyom a madaraknak…
