Mottó: Nem a távolság, az iram öl… (teljesítve: 6 kilométer)
Hogy a fenébe lehet „kilométer” hosszú cikkeket írni ezer-kétezer méter futásról?
A 496-os kísérlet első két fejezete után ezt a kérdést tették fel többen is, úgyhogy most igyekszem akkor a szerdai adaghoz illően, vagyis a három kilométeres táv arányában minimalizálni a mondandót, és lehetőleg távirati stílusban beszámolni a harmadik nap részleteiről.
Az jutott eszembe, hogy tesztelem magam – már az öltözés pillanatában.
Egyesek szerint a kocogás azért (is) egyszerű sport, mert az ember csak beleugrik a futógatyába, belebújik a technikai pólóba, felrántja a zoknit, beköti a cipőt, és uzsgyi, már mehet is – az egész macera nem tarthat tovább öt percnél.
Aha…
Na, akkor megpróbálom egy szuszra felmondani a leckét, hogy a mai (még mindig) miniteljesítés előtt mi mindennel vacakoltam el addig, amíg nekifeszültem a háromezer méternek.
Nosza tehát (de előre jelzem, hogy ez viszont hosszú mondat lesz!): előbb komótosan megkávéztam – húsz perc ide-oda sétálgatással –, megfontoltan vizet is kortyolgattam, minimum három decilitert – újabb tíz-tizenöt percnyi időhúzás –, pár kockasajtot „reggeliztem” edzés előtt, s eközben legalább már azon merengtem, hogy odakint még hideg van, vagy már meleg, vagy olyan „se hideg, se meleg”, a végső döntés tükrében elég lesz-e a rövidujjas póló, vagy maradjon a téli felső, majd ugyanez a talmi töprengés folytatódott a nadrágválasztásnál, mármint, hogy a rövidet, a háromnegyedeset vagy a bokáig érőt ráncigáljam-e magamra, a futózokninál nincs különösebb fakszni, a lényeg az, hogy egy számmal legyen kisebb, mint a lábméretem (azaz 42-es), az edzés távjától függően pedig két cipő jöhet szóba, a kopogósabb, de a rövidebb futásokra príma korallszínű Asics Hyper Speed, vagy a párnázottabb, agyonrajongott mentazöld Nike Pegasus 36-os, innentől már következhet a sapkamustra, vajon a simléderes, vagy a golyófejes lehet majd a komfortos, a vékony kesztyű nekem tuti kell (még plusz tíz Celsius-fokban is!), mert utálom, ha úgymond a kéztől fázok, ezután felkerülhet a csuklóra a futóóra, amelynek a szíját szigorúan tizenegy lyukra kell meghúzni (íme, egy lüke futóbabona!), végül némi egyensúlyozó mutatvánnyal már lehet is magamra ügyetlenkedni a derékövet, amelyben a kulcsokat, zseléket (igaz, a trutyi csak akkor jön, ha ha testesebb a táv), a puha falú vizeskulacsot, a telefont préselem be, majd végül következhet az edzésbeöltözés sarokpontja, a dioptriás futószemüveg, mert ha az nincs rajtam, akkor én már az orrom elé tartott számlapon sem látom az adatokat, és egyáltalán vaksin totyogok csak előre, ja, s hogy ne feledjem, nagyon-nagyon ritkán még a fülhallgatót is kiviszem magammal, de ahhoz már nagyon szöttyedt hangulatom kell legyen, hogy a madárfütty helyett zenét hallgassak az úton.
Tessék?!
Hogy ez az egész macera sokkal, de sokkal több idő lop el az edzésre szánt reggelből, mint amennyi ideig lefutottam a mostani kedvesen karcsú háromezer métert?
Most egy új adatfelületet töltöttem fel, mégpedig a kedvenc edzésnaplózó alkalmazásomét, a Runalyze-t (balra fent a napi kilométerszám) – a 496-os kísérlet későbbi fejezetében részletesen bemutatom, a futásomról mit árulnak el a számok
Pontosan így volt! No, de ugyebár az volt a kérés, illetve kérdés, vajon sikerül-e valahogy röviden összefoglalni a három kilométer futás lényegét.
Ez lett belőle: majdnem hatvanpercnyi öltözködés kontra majdnem húsz perc kocogás.
Szóval, ezek után a vetkőzést inkább hagyjuk is ki ebből a sztoriból…
A BLOGSOROZAT EDDIGI RÉSZEI
2 km: Kocogás a halál elől…
1 km: Versenyfutás a fürdővízért
