Mottó: Nem a távolság, az iram öl… (teljesítve: 465 kilométer)
Harminc kilométer kocogás egy héten egyszer lélekápoló elfoglaltság, ám így, hogy immár egy hete gyűröm a három óra feletti távokat – monoton picinykét, na…
Harminc kilométerrel már több a lábban – harmincegy még hátra van
A helyzetet az sem könnyíti meg, hogy nem lehet minden napra futókirándulást szervezni, mármint hogy ma itt eredek neki, holnap meg amott, az emberfia annak is örül, hogy reggel hét óra tájban van annyi kedve és energiája, hogy az ágyból épphogy kiugorva nekivágjon a végtelennek. Elhihetik, időmilliomosnak kellene lenni ahhoz, hogy valakit harmincegy napon át mindig új tájakra vezessen el a 496-os kihívás útja – no de ne legyen rossz szavam ez ügyben, mert Gödön a Duna közelsége azért megadja a varázsát az ilyesfajta kihívásnak.
Viszont, ha már a sportolásra fordított idő…
A napi futás után ugyebár írni is kell valami szamárságot az aktuális teljesítés apropóján, illik összerendezgetni az edzésadatokat, a menet közben készített fotókat, és hát a futócuccal is van ez meg az, úgymint mosás, teregetés, szárítás.
Szóval, azt vettem észre, hogy az utóbbi hét napban a kilométerről kilométerre növekvő távval párhuzamosan emberesen kezdett szűkülni a napi időrés – a futás után mindenhova (is) rohanni kellett.
A legnagyobb fejtörés amúgy az útvonal-logisztika: sokat mindenütt lehet futni, csak éppen nem mindegy, hogy merre. Az utcákban, autók között vagy a járdán sétálók mellett szlalomozva meglehetősen fárasztó, úgyhogy a mai harminc kilométert például addig-addig osztottam-szoroztam, amíg a céltól két kilométernyire pittyegett az óra: a nagy sóhajtozások (jaj, hol van még a vége?), nyögések (tényleg vízhólyag van a talpamon?!), káromkodások (fuss már kicsit gyorsabban, teee!) és holtpontok (na, ebből most már tényleg elég…) után itt a vége a mai etapnak, kishaver!
Nagy futás, kicsi tempó…
Hozzáteszem, nem csoda, hogy elméreteztem ezt a (f)utazásomat, ugyanis végre megtörtént az, amire a 496-os kísérlet nyolcezres napjától kezdve készülök: megláttam és le is tudtam fotózni az őzeket, márpedig miattuk így kicsit el kellett térnem a megszokott útvonaltól.
Pár évvel ezelőtt nem lett volna akkora meglepetés, hogy errefelé vadon élő állatokat, így őzeket is láthatok, ugyanis a város szélén tekintélyes erdősáv terült el, ám manapság a hajdani tömény természetből már csupán körülbelül száz méter széles és ötszáz méter hosszú fás, cserjés, bokros téglalap maradt mutatóba. Ebben a blogban nem kezdenék iparügyi elemzésbe, a lényeg, hogy gyáróriás terpeszkedik a hajdan szabad élettér jelentős részén, s ami feltűnhet, hogy ez a gőzokádó, fémből, panelekből és téglából készült gólem napról napra növekszik – ám valami különös csoda folytán ennek a végtelenített építkezésnek a homokpusztájában szomorú, de különleges zöld foltként ott virít az aprócska erdőszeletet. Nem szeretek a totálisan tájidegen és folyamatosan duruzsoló gyártömeg felé vezető betonsávon futni, ám egyetlen oka mégis lehet annak, hogy arra indulok: itt éppen három kilométert tudok kocogni az egyik útszakasztól a másikig, és ez a háromezer méter a hosszabb távok előtti bemelegítésnek megteszi – ráadásul néha nap így azt is láthatom, vajon mi a helyzet az őzekkel.
A picinyke fehér foltok támpontot adnak, hogy hol látható két őz
Sajnálom és csodálom ugyanis ezeket a teremtményeket, hiszen a létezésükkel azt is bizonyítják, hogy nincs az az embertelenül önző terjeszkedés, amelyet ne győzhetne le az élni akarás.
Nem tudhatom, hogy éppenséggel az őzeknél létezik-e ragaszkodás az ősi rögökhöz, de tény, ezek az óvatos vadak az eldobált sörös dobozok, kihajított elektromos kábelkígyók, törött vécécsészék és a szél sodorta műanyag zacskók határvonalán túl manapság is fel-felbukkannak, s riadnak meg ugyanúgy, ha meglátnak és -hallanak trappolni valakit (ez esetben jómagamat), mint akkor, amikor még ugyanitt fák ezrei és ezrei között bújhattak el, s természetesen nagyobb csapatokban, nem pedig kettesével-négyesével barangoltak az emberlakta vidék mezsgyéin.
A 496-os kihívás utolsó előtti szakaszán, vagyis a harminc kilométeres futás elején utolsó esélyt adtam annak, hogy a blogsorozatban valamiféle fényképes helyzetjelentést is készítsek a futókihívás kapcsán e tenyérnyi „életszigetről” is – és lám, a csoda megtörtént!
Szóval, már ezért a fotóért megérte 465 kilométeren át szinte észrevétlenül, sőt olykor már-már osonva és bitang lassan futni – ugye…?
A BLOGSOROZAT EDDIGI RÉSZEI:
29 km: Most már fütyüljek rá?!
28. km: Energia-bomba sms érkezett
27 km: Ne gondolkozz, fuss!
26 km: A szurkolók jó fejek
25 km: Jég veled!
24 km: Üdv a háromszázas klubban!
23 km: Forró vizet a futóra!
22 km: Kacsákra azért nem számítottam
21 km: Mi legyen a konyhakredenccel?
20 km: Nyári zivatar
19 km: Szélvihar utáni Piedone-módszer
18 km: A hozzászólónak üzenem…
17 km: Nicsak, Táska közelében járok!
16 km: A futás nem akkora szívás…
15 km: Lassan, de biztosan haladok a mélypont felé
14 km: Végre csapolhatnak a futók is!
13 km: Találkozás az igazi Jedivel
12 km: A nyűgös futó „szobra”
11 km: Számmisztika, avagy kezdek belegörbülni
10 km: Fuss, futballista, fuss!
9 km: Hajrá, hajnali futók!
8 km: Futóút a semmibe
7 km: Örülni az utolsónak is szabad!
6 km: Hosszú árnyék az éjszakában
5 km: Nem sikerült, megbuktam…
4 km: Szemét ügy négyezer méteren
3 km: Na, a vetkőzést inkább hagyjuk…
2 km: Kocogás a halál elől…
1 km: Versenyfutás a fürdővízért
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
