Mottó: Nem a távolság, az iram öl… (teljesítve: 36 kilométer)
Egy hete kezdtem el a 496-os kísérletet, és nem mondhatnám, hogy eddig unatkoztam volna. Az első részben írtam arról, hogy elkezdem vezetni, pontosabban firkálgatni a „Futókedvtérképet”, amelyen két görbét rajzolok be, az egyik az erőnlét, a másik a mentalitás grafikonja. Nos, az ábra egyelőre nem túl látványos, egyetlen pont csupán, ugyanis az eddigi futásaimra egytől egyig 10-es osztályzatot adtam (az egyes lenne ugyebár a legrosszabb kalkulus). Erőm van, motivációm van – és ugyebár pont ez a lényege a 496-os kísérletnek: csináljon még több kedvet a kocogáshoz, ahogyan nekem, úgy (remélem) másnak is.
Bekarikáztam, hogy a teljesítményem nyolc futásnap után nagyszerű (103 százalékos), míg az edzésterhelést közepesnek értékeli a Coros edzésnaplója
Az rendben van, hogy az elmúlt nyolc nap futás során nem voltak hatalmas távok beiktatva, de inkább arra számítottam, hogy valami kis visszaesés lesz, s – mondjuk – legalább egy alkalommal vakargatom a fejemet, most jó lesz-e kimenni futni, vagy nem lesz jó.
A kérdés ezek után nem lehet más: melyik kihívás volt a legklasszabb?
Az első kilométeren ugyebár máris rohanni kellett, mert a környékünkön valami csatornajavítás miatt elzárták a vizet, úgyhogy az ezer méteres táv máris egyéni rekorddal indult. A második futás a két kilométeres távhoz való ragaszkodásomat szimbolizálta, nálam nincs olyan, hogy kétezer méterért ne húznék futócipőt – szóval, ez is remek volt. A harmadiknál öltöztem, vacakoltam, vetkőztem, talán ott lehetett valamit megérezni abból, milyen az, amikor egy-egy hosszabb távú edzés előtt az ember elgondolkodik azon, hogy „futni vagy nem futni, ez itt a kérdés!”, míg a negyedik futásnál inkább lesújtó élményt jelentett a bringautak mentén szanaszét dobált vicikek és vacakok, egyszóval a szemetelés látványa.
S ha már választanom kell, akkor talán az öt kilométeres viccfutásom áll e pillanatban a legközelebb hozzám: különleges terepen, a használaton kívüli, ám még így is gyönyörű panorámát kínáló gödi golfpályán próbáltam a GPS-jelek segítségével felrajzolni az edzésnaplóm térképére egy 5-ös számot.
Azon túl, hogy összevissza kanyarogtam, az ötezer méteres dimbes-dombos futás olyan príma, izomlazító edzés lett, hogy a mai napig hálás lehetek a lelki feltöltődésért, nem beszélve arról, hogy végül így elég mulatságos lett az edzésnaplós „krikszkrakszom”. Ez a miniterepfutás ráadásul feltöltött még pluszkedvvel és -energiával, annyira, hogy pár órával később, egészen pontosan szombaton 0:01 órakor elstartoltam az éjszakában, s megtapasztaltam, milyen az igazi csendben futni – amikor pedig a 496-os kísérlet félmaratoni távjához, azaz az összteljesítés huszonegyedik kilométeréhez érkeztem, úgy éreztem, minden tökéletes ebben a kihívásban!
A vasárnapi Midicitta-verseny hét kilométeres távján a záróbusz „tolt előre” az úton: bolondos, régi vágyam volt, hogy megtapasztaljam, milyen lehet az utolsók egyikeként célba érni. A lassú haladás ellenére az elmúlt évek során itt kaptam a legtökéletesebb leckét abból, hogy az akarat milyen sokat számít a hobbifutásban.
Így jutottam el a hétfői nyolcadik számú futásig, egyben a nyolc kilométeres távig, és a 496-os kihívás harminchatodik kilométeréig.
Lépésről lépésre haladok a cél felé – persze még nem számolok vissza, azért az túl korai lenne…
Mi több, ma eljött a pillanat, hogy nem volt kaland, nem volt kihívás – csak futottam.
Olyan volt ez a nyolcezer méter, mint az út a semmibe…
Valami megváltozott volna – innentől fogva kezdődik a tánc?
A BLOGSOROZAT EDDIGI RÉSZEI:
7 km: Örülni az utolsónak is szabad!
6 km: Hosszú árnyék az éjszakában
5 km: Nem sikerült, megbuktam…
4 km: Szemét ügy négyezer méteren
3 km: Na, a vetkőzést inkább hagyjuk…
2 km: Kocogás a halál elől…
1 km: Versenyfutás a fürdővízért
