Mottó: Nem a távolság, az iram öl… (teljesítve: 45 kilométer)
Mivel a meteorológia a hét közepére már borongós időt jósolt, úgy döntöttem, hogy a 496-os kísérlet egyik előre tervezett fejezetét a kilenc kilométeres teljesítésre időzítem. Gyakran olvasom, hogy azok, akik napközben időszűkében vannak, hajnalban indulnak el futni. A napilapos újságírás, a késő esti, 23 órás lapzárta nem éppen pirkadatbarát elfoglaltság, azaz mintegy négy-öt órányi alvás után hosszú távon aligha lehetne bírni a korai ébredés utáni edzést, ugyanakkor most eljött a remek alkalom, hogy hajnali öt órakor már a futóórámat birizgáljam.
Ezek a szuper kis kütyük ugyanis percre pontosan azt is megmutatják, hogy az adott napon mikor kezd derengeni az ég alja (március 29-én, kedden ez pontban 6 órára volt prognosztizálva), illetve mikor emelkedik a látóhatár fölé a Nap (6:32 órakor).
Pirkadat 6 órakor, napfelkelte 6:32-kor – a Coros futóórám prímán időzítette a hajnali futást!
Visszakanyarodva a hajnali futáshoz: ebben a műfajban nyilván a háborítatlanságból születő zaj az, ami lélekemelő, s miközben valaki rója a kilométereit, számára az jelentheti a percenként változó különlegességet, hogy a színek, a hangok minden lépés után más dimenzióban látszanak, és más frekvencián szólnak, mígnem hirtelen eljön az a pillanat, amikor elborít mindent a fény.
S tény, a mai kilenc kilométeremnek már az első lépése varázslat volt: a nyitnikék csivitelése, a rigó trillája, később a felriasztott varjak károgása, a harmatos fűben meginduló fácánok nyikorgása kísérte az első pár méterből mind tempósabban felnövő szakaszokat, miközben a virradat a futóóra által megjósolt időpontban, azaz pontban hat órakor elkezdte kiszínezni bíborral, naranccsal, szürkével és kékkel a világot.
Az első ötezer méteren nem is volt más dolgom, mint lépést tartani ezzel a mind kontúrosabbá váló földi ébredéssel és lehetőleg olyan pozíciót találni a futóúton, amely tökéletes rálátást biztosít a napfelkeltére.
A hajnali ébredésben a föld felett lebegő köd is kinyújtózkodott
A megfigyelőhelyem végül egy picinyke domb lett – errefelé amúgy nem könnyű ilyen magaslatot találni, ugyanis sík a terep –, és a hajnali deres, csípős időben még fázni is elfelejtettem, ahogyan lestem (és fényképeztem), ahogy világosodik, és szó szerint kinyújtózkodik az ég alja.
Enyhén szólva is gyűrött fejű futó a bíborral, naranccsal, kékkel, szürkével festett ég alatt.
S igen, azt hiszem, sikerült is rátalálni a hajnali futás gyönyörűségére, megfejteni a rejtélyt, miért érdemes nekivágni a futóútnak az éjszaka utolsó pillanataiban: ilyenkor minden egyes lépés új élményt jelent, s ha valaki odafigyelve teszi meg a kilométereket, a vöröslő nappal szembe futva ösztönös szereplője lesz a világ ébredésének.
Ez a kilencezer méter a 496-ból maga volt a csoda…
Több megállás, fotózás és több megindulás – jó volt ez a kilenc kilométeres edzés!
A BLOGSOROZAT EDDIGI RÉSZEI:
8 km: Futóút a semmibe
7 km: Örülni az utolsónak is szabad!
6 km: Hosszú árnyék az éjszakában
5 km: Nem sikerült, megbuktam…
4 km: Szemét ügy négyezer méteren
3 km: Na, a vetkőzést inkább hagyjuk…
2 km: Kocogás a halál elől…
1 km: Versenyfutás a fürdővízért
