Lehet, hogy nagy futásainak tükrében banális a kérdés, de hogyan szerette meg, és mikor tűnt fel, hogy jó ebben a sportágban? Netán a családban volt valaki, aki futott?
Tizenkét éves voltam, mikor elkezdtem a tájékozódási futást, de hamar rájöttem, hogy gyorsabban futok, mint amilyen gyorsan tájékozódom, ezért elkezdett foglalkoztatni, hogy minél hosszabb távokat lefussak. Az első maratonimat tizenöt évesen futottam le, és a kihívásra egyedül készültem fel. Kecskeméten és később Szegeden a főiskolán kezdett komolyabbá válni a futószenvedélyem, majd 1997-ben Budapesten futottam a maratoni csúcsomat, 2:29:06 órás idővel. Sajnos nem sokkal később kosarazás közben megsérült a térdem, így sokáig egyáltalán nem sportoltam. A sérülés után költöztem az Egyesült Államokba, és néhány évvel később egy unalmas márciusi délutánon vettem fel újra a futócipőt. Csak a háztömb körül futottam néhány kilométert, de nagyon jólesett, elkezdtem hát keresni olyan síkfutó versenyeket, amik hosszabbak, mint a maratoni.
Valahol itt kezdődött – Kónya Ákos tehetséges tájfutó volt
Melyek voltak ezek a hosszabb és komolyabb versenyek?
Az első huszonnégy órás versenyemet pályán teljesítettem, és annyi volt benne a változatosság, hogy négyóránként megváltoztattuk a körözés irányát. Az akkori eredményemet évekkel később több mint ötven kilométerrel megjavítottam, 2009-ben Sárváron 242 kilométert futottam egy nap alatt. Amúgy akkor már hat éve sérülten futottam, a jobb combhajlítóm elszakadt, majd összeforrt, de azóta is olyan érzés, mintha rövidebb lenne. Kétezertízig a motivációm és a szenvedélyem nagyobb volt a sérülés okozta fájdalomnál, azóta viszont jóval kevesebbet futok.
Háromszor indult a magát a „világ legkeményebb futóversenyeként” aposztrofáló Badwater ultramaratonon, ám mégis azt mondja, hogy nem a Halálvölgyben volt a legnehezebb dolga – mi lehetett még ennél is durvább?
A körülményeket tekintve nehéz vitatkozni a szervezőkkel, mert az USA egybefüggő, negyvennyolc államának legmélyebb pontjától jutnak el a futók a legmagasabbig 135 mérföld, azaz 216 kilométer alatt a pokoli melegben. Engem valamiért ezek a körülmények nem igazán zavartak, sőt kifejezetten szerettem, pedig volt, hogy ötven és fél Celsius-fokban futottunk. Azt tudni kell, hogy ma már három idősávban indítják a nevezőket, és minél később indul valaki, annál inkább tartják esélyesnek. Amikor kétezerhatban először futottam itt, akkor reggel hatkor volt a rajt, ami nekem nem feküdt, utálok korán kelni és egyébként is mindig izgulok a versenyek előtt, szóval két órát tudtam csak aludni mielőtt elindultam. Általában tizenhét óra futás után érek el a holtpontomra, amin nagyon nehéz átlendülni. Az egynapos verseny során csak egyszer van ilyen rossz érzés, a többnaposak alkalmával minden egyes nap, szóval nekem inkább azok okozzák a nagyobb nehézséget. Eddig időben számomra a leghosszabb verseny a H.U.R.T. 100 elnevezésű ultramaraton volt, ahol a pálya nehézsége miatt a szintidő harminchat óra, amibe épphogy belefértem a 35:18 órás eredményemmel. Talán ez volt az a verseny, amelyiken a legtöbbet szenvedtem, hiszen a helyenként nagyon nehezen futható, gyökerekkel tarkított pálya szintemelkedése több mint hétezer méter, szemben a Badwaterrel, ahol a pálya jól futható, hiszen aszfalt, a szintemelkedés pedig alig több mint négyezer-négyszáz méter.
Hogyan lehet fenntartani a koncentrációt ilyen hosszú időn keresztül, amikor az ember folyamatosan fárad?
Rengeteget számolok a versenyek közben, mennyi van még hátra, mennyi férhet még bele, milyen az átlagom – és így tovább… Van, aki a zenehallgatásra esküszik, de nekem az nem jött be, nem tudta elterelni a figyelmem. Az is fontos, hogy mikor kezdődik egy verseny. Amikor este hétkor indultam egynaposra, az például nagyon bejött, mert a tizenhetedik órás holtpontomnál nappal volt, és nagy volt a nyüzsgés körülöttünk, ezek pedig pluszenergiát adtak az átlendüléshez.
A holtpont tizenhét óra után jön el, de úgy könnyebb az ultrafutó dolga, ha az édesanyjától kapja a frissítést
A beszámolókból, illetve a Badwater teljesítéséről készült dokumentumfilmből lehet tudni egy érdekes részletet, mégpedig a kísérőkkel kapcsolatban: miért tartottak attól, hogy nem lesz elég a két-három tagú csapat a Badwateren?
A Badwater szintideje akkoriban hatvan óra volt, és mivel először indultam, fogalmunk sem volt, nekem mennyi időre lesz szükségem. A verseny előtti adminisztrációnál kérdezték a szervezők, hány segítőt hoztam magammal, én pedig mondtam, hogy kettőt, erre annyit reagáltak, hogy „Hát, sok szerencsét!”. Ezután kezdtünk számolgatni, ha hatvan óráig futok, akkor ki mennyit tud majd aludni… Szerencsére ott volt amolyan beugró emberként Karsten Solheim, aki önként jelentkezett, hogy olyan csapatnak szívesen segít, amelyben nincsenek elegen, így lettünk vele együtt négyen. Nem tudhattuk, milyen időközönként lesz szükségem segítségre, így csak annyiban egyeztünk meg a verseny előtt, hogy sosem kerülünk egymástól látótávolságon kívülre. A következő évben már felkészültebbek voltunk, hat segítő is kísért, de az meg túl sok volt, ugyanis több konfliktus is volt a csapatban a taktikát és a segítségeket illetően. Alapszabály szerintem, hogy a versenyen nem szabad semmi újat kipróbálni. Egy olyan apróság is ki tud zökkenteni, mint hogy nem a szokásos kulacsból iszik az ember. Azt gondolom, kell egy csapatfőnök, aki ismeri a futót, a többiek pedig aládolgoznak.
Mit evett a versenyek közben?
Mindig kis porciókban ettem, akármit is kínáltak. Legtöbbször gyümölcsöket, mézet, csipszet, ropit, sótablettát és a zseléalapú étrend-kiegészítőt.
Milyen aprónak tűnő trükkök vannak a forróság és a szélsőséges körülmények kiküszöbölésére?
Apróságnak tűnhet, de fontos a fehér ruha, és hogy a sávokat jelző fehér útfestéken fussak. Ez utóbbi segít elkerülni, hogy a cipő leolvadjon a lábamról.
A Badwateren jobb a fehér vonalon futni…
Volt olyan szituáció valamelyik futás alkalmával, amire előzetesen nem lehetett felkészülni?
Nekem nem volt ilyen, de kétezernyolcban szereplője voltam egy furcsa esetnek. A Badwater utolsó tizenhárom mérföldje végig emelkedő. Nem sokkal azután, hogy elhagytuk az ötven mérföldes ellenőrzőpontot, a szervezők azt mondták, hogy mivel kilencven mérföldnél vízátfolyás van az útvonalon, onnan visszafordítanak és sík terepen fejezzük be a versenyt. Végül visszaállt minden az eredeti tervre, de volt, akit annyira megzavart, hogy mégis mászni kell a táv végén, hogy fel kellett adnia a versenyt.
Hogyan lehet védekezni a monoton mozgásból eredő sérülésekkel szemben?
Nekem mindig a vízhólyag volt a legnagyobb ellenségem, mindenképp el kell kerülni, hogy a futó lába vizes legyen, ezért rengeteg hintőport használtam. Ha viszont mégis megtörténik a baj, szerintem már nem segít, csak ront a helyzeten a cipőcsere.
Van, aki azt mondta a Badwater ultramaratoni kapcsán, hogy a verseny a táv felénél kezdődik igazán. Ez így van?
Amikor az ember ekkora távot fut, sokszor egyedül van, és akkor magából merít erőt. Engem sosem érdekelt, ki, hogyan és hol áll, a szervezetemre figyeltem, és az diktálta a tempómat. Ha mégis mondani kellene meghatározó etapot, akkor a kilencven és százhuszonkét mérföld közötti szakaszon lehet a legtöbbet nyerni vagy bukni. Kilencven mérföld után következik az a fennsík, ami végig egyenes, és már a kezdetétől látni lehet a következő ellenőrzőpontot százhuszonkettőnél… Amikor Valmir Nunes pályacsúcsot futott, ez volt az egyik legerősebb etapja. Ugyanakkor a verseny eleje is nagyon fontos, hogy az adrenalin miatt ne fussa ki magát a versenyző már a táv elején. Nekem az kell, hogy valami kizökkentsen, s eltereljem a gondolataim a futásról. Természetesen minél többet edz az ember, annál könnyebb ilyenkor átlendülni a nehézségen. Nincs tökéletes recept, akkor és ott kell erősnek lenni, de a versenyrutin sokat segít ilyen helyzetekben.
Háromszor lett második a már-már embertelenül nehéz versenyen: nincs hiányérzete, hogy nem sikerült elsőként befutni a célba?
Nincs bennem keserűség, mindhárom év fantasztikus élmény volt. Nem mondom, hogy nem szeretnék visszatérni és újra megpróbálni, de nem mindenáron. Most már Magyarországon élek, itt nem tudok a versenyhez hasonló körülmények között edzeni. Illetve a Badwater anyagi kérdés is, a kiutazás és a nevezés is rengeteg pénz, pláne csapattal. Sohasem mondom, hogy soha, de ha az egészségem engedné, hogy megfelelően felkészüljek egy versenyre, akkor talán az Ultrabalaton teljesítése foglalkoztatna.
Kónya Ákos a Hawaiin rendezett H.U.R.T. ultramaratoni teljesítését tartja az egyik legnagyobb sportsikerének
Milyen szerepe van a mindennapokban a futásnak és a sportnak?
Manapság nagyobb figyelmet szentelek a családomnak, mint a futásnak, de ha a kisfiam nagyobb lesz, akkor vele mindenképp szeretnék majd közösen futni. Persze ehhez az is kell, hogy a térdem rendbe jöjjön: kétezer-tizenkilencben porcleválás miatt műtöttek meg, azóta mostanában érzem először, hogy visszatér belém a futás iránti szenvedély és motiváció.
Az ultrafutás szerelmeseinek sokat elárul a neve, az eredményei, de vajon Kónya Ákos mit tart a legnagyobb sikerének?
Erre könnyű a válasz: a családomat. A sportéletemen belül pedig azt, hogy szintidőn belül teljesítettem kétezerhatban Hawaiin a H.U.R.T. ultramaratonit. Igazából minden pályán töltött percet sikerként élek meg, imádtam a Badwater-versenyeket és a sárvári huszonnégy órás országos pályacsúcsom is kedves számomra.
A cikkben felhasznált fotók Kónya Ákos gyűjteményéből valók
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
