Immár rutinos terepfutónak számít, ám nézzünk még vissza egy kicsit: mikor kezdte a futást?
Soha nem atletizáltam, ám már az általános iskolában jártam kisebb gyerekversenyekre – mondta Vastag Fanni a Csupasportnak. – Ahogy én nőttem, úgy a táv is egyre nagyobb lett, azonban a gimnáziumi évek során abbahagytam. Aztán az egyetemi évek alatt ismét elkezdtem, a vizsgaidőszakban igencsak jól jött, remek stresszlevezetőnek bizonyult. Egyre jobban tetszett, egyre jobban éreztem magam, ráadásul az egészségem és a fogyás miatt is fontos volt. Aztán a koronavírus-járvány berobbanása után kezdtem el még többet futni, ekkor szintet léptem.
Ám az első versenyére még azelőtt sor került.
Így van, már kétezertizenkilencben elkezdtem versenyekre járni, majd két évvel később a Pécs–Orfű–Abaliget félmaratonin – ami a első volt – meglett az első dobogós helyezésem. Elkezdtem keresgélni a versenyeket, majd a kiszemelt megmérettetések többségén dobogóra állhattam. Aztán szépen-lassan a terep felé fordultam, immár négy éve ez van az első helyen. Az egyik pécsi futóbolt szervezett közösségi futásokat, ezeken pontokat lehetett gyűjteni és ajándékokat lehetett nyerni. Ezáltal rengeteget útvonalat ismertem meg a Mecsekben, lett egy sportórám, nagyon élveztem a futást.
Azóta már számtalan magyar és külföldi eseményen vett részt: melyeket emelné ki?
A leghosszabb távomat két évvel ezelőtt Gran Canarián teljesítettem, ez egy negyvenhét kilométeres megmérettetés volt. Nagyon nehéznek bizonyult a sziklás pálya, ráadásul a rajtban kilenc Celsius fokot mutattak a hőmérők, a célban pedig harmincat… Ez szép emlékként van meg bennem, büszke vagyok a teljesítésre. Kiemelnék még egy török terepversenyt, ahol második lettem, illetve egy bosnyák megmérettetést is. Aztán ott van a Dalmacija Ultra Trail harminc kilométeres távja is, amelyet megfázva futottam végig, azonban sikerült a második helyen beérnem. A kétezerhuszonhármas szlovén Velenje Trail harminchét kilométeres távja elképesztő kihívást jelentett, hidegben, szélben és havasesőben futottunk, ám épphogy lecsúsztam a dobogóról, de a korosztályomban harmadik lettem. Azt elmondhatom, hogy nem vagyok ultrafutó, a terepmaratoni az én távom.
Sőt, tavaly végigcsinálta a horvát terepverseny ligát, ahol nagyszerű eredményt ért el.
Kilenc huszonkét és huszonöt kilométer közötti versenyt tartottak egész évben, sikerült megnyernem az összetettet, sőt, azért is díjaztak, mert az összes megmérettetésen részt vettem. Ez nagyon szép emlék számomra, ráadásul sok horvát futóbarátunk lett a párommal, akikkel azóta is tartjuk a kapcsolatot. Egy másik terepfutóligában is részt szeretnék venni idén, ám még nem tudom, hogy a munka miatt mennyi eseményre tudok elmenni. Amit még kiemelnék, a párommal – akit egyébként szintén a futáson belül ismertem meg – kétezerhuszonháromban párosban elég jó idővel megnyertük az Ultrabalaton Trail-t, s ennek keretein belül szerveztünk egy jótékonysági gyűjtést. Szerencsére ez igencsak sikeres lett, így két olyan gépet is tudtunk venni a Szülészeti Klinikára, amellyel a magzat szívhangját tudjuk hallgatni. Ezt a két gépet a mai napig használjuk, erre pedig nagyon büszke vagyok.
Milyen célokat tűzött ki maga elé a közeljövőt tekintve?
A futás számomra kiégés elleni terápia, relaxáció és kikapcsolódás, ám mindig tűzök ki magam elé célokat. A futás mellett a másik kedvencem az országúti kerékpározás, ha lesz időm készülni, akkor szeretnék egy duatlont teljesíteni ebben az esztendőben. Ez most a legnagyobb célom, ám azt nem tudom, hogy pontosan mikor valósul meg. Természetesen kisebb-nagyobb hazai és külföldi terepfutóversenyeken most is ott leszek, ám e tekintetben nincs most kimondott főversenyem.
