Futóból lett fotós, vagy fordítva?
Legelőször túrázni kezdtem, aztán egy idő után, ahogy gyűltek a kilométerek, egyre többet kocogtam, futottam bele a távokba. A fényképezés úgy jelent meg ezzel párhuzamosan, hogy a túrázás, futás közbeni élményeimet szerettem volna igényesebben megörökíteni. Csak évek múlva próbálkoztam meg először futóversenyek, rendezvények fotózásával. Elég sokat vagyok versenyek közelében résztvevőként és rendezőként is.
Egy idő után, amikor úgy éreztem, megfelelő színvonalon tudnék megörökíteni egy-egy versenyt, eljártam öntevékenyen – saját részre – versenyekre fotózni.
Aztán ezeket a képeket megmutattam Csányi Csanyának, aki úgy döntött, fotósként is kipróbál egy versenyén. Az első, amelyen hivatalos fotósként voltam jelen, a kétezertizenhatos Icebug Vértes Terepmaraton volt. Jól emlékszem, mivel eléggé izgultam. Két órával a futók érkezése előtt már kinn voltam a helyemen, ahol a feleségemet kértem meg, hogy szaladgáljon fel-le, hogy megtaláljam a legjobb látószögeket a fotókhoz.
Volt olyan verseny, ahol sokkal szívesebben futott volna fotózás helyett?
Ez az érzés a mai napig gyakran elfog. Pontosan ezért, ha van rá lehetőségem, a fotózás előtti napra időzítem a heti hosszú futásomat, hogy kevésbé vágyakozzak letenni a fotógépet az út mellé, és beállni versenyezni.
Biztos volt olyan pillanat is, amikor szívesebben fényképezett volna futás helyett…
Ez főleg síkfutóversenyeken fordul elő, amikor folyamatosan kilencven százalék felett kell pörögni. Ott néha elgondolkodom, mennyivel jobb a fotósnak, aki a pálya szélén kattintgat.
Mikor kezdett futni?
Hét éve kezdtem el a heti rendszeres túrázás mellett futóedzéseket is végezni. Nagyjából innentől tartom magam futónak, de ezen belül is inkább terepfutónak. A legelső futóversenyemen kétezertizenkettő januárjában egy meglepetés-bronzéremmel kezdtem. Ehhez nagyban hozzájárult, hogy borzasztó nehezek voltak a körülmények, az egész Budai-hegység egy jégpáncél volt – az ilyen kondíciók általában kedveznek nekem, ez a Téli Gyermekvasút tizenöt kilométeres távja volt.
Melyik volt eddigi legnehezebb versenye?
Idén januárban egy kialakulóban lévő sérüléssel indultam el a Burgenland Extreme száztizenöt kilométeres távján, a folyamatosan erősödő fájdalom mellett elég sokáig őrlődtem, míg végül ötvenkét kilométer után kiállni kényszerültem. Általában az ilyen helyzetekkel könnyedén megbirkózom, hamar túlteszem magam rajtuk, de erre az eseményre sokat készültem, ezért nagyon nehéz volt elengednem. A mai napig várom, hogy visszatérhessek és eredményesen teljesítsem a távot.
Futóként és fényképészként rendszeresen járt versenyekre. Így lett versenyszervező?
Még kétezertizenháromban kezdődött, amikor a lakhelyemtől nem messze lévő Tétényi-fennsíkon futottam, és közben fogalmazódott meg bennem a kérdés, miért is ne lehetne itt egy jó kis terepfutóversenyt rendezni. Ugyanez motivált a második versenyünk, a Szavanna Trail létrehozásában, amelyet a Velencei-hegységben futva álmodtunk meg. Akkor még mi rendeztük az egyetlen terepfutóversenyt a hegységben. Lényeges, hogy újat mutassak, kicsit máshogy csináljak, és ami a legfontosabb, olyan szempontokat helyezek előtérbe vagy akár szorítok háttérbe, amiket fontosnak vagy feleslegesnek tartok. Nagyon sokat köszönhetek ezeknek a rendezvényeknek. Elképesztő módon sokat kapok vissza a befektetett energiából, folyamatosan figyelem a futókat, mit és hogyan élnek meg. A készülődést, a rajt előtti feszült pillanatokat, aztán a célba érés felszabadult örömét. Akkor, ott, az arcokat vizslatva mindig úgy érzem, ezért megérte dolgozni. Egészen elképesztőnek tartom, hogy ennyi pozitív energiát lehet átadni.
A terepfutas.hu által szervezett versenyeken az útvonalak többségéért felelős, ahogy a Kör pályájáért is. Szeret felfedezni ismeretlen terepeket?
Ez az igazi mozgatórugója annak, hogy terepfutó lettem. Tulajdonképpen az egész outdoor ténykedésemnek ez volt a kiindulópontja. Először geocachingelni kezdtem el még kétezerhatban, ami egy olyan játék, amivel új, számunkra ismeretlen helyeket fedezhetünk fel.
Ez a motivációm máig nem változott. Minden hónapban igyekszem egy olyan napot szervezni, amikor még általam nem ismert ösvényekre juthatok el.
Melyik a kedvenc hegysége, hegyvidéke, tájegysége?
Az itthoni tájegységek közül nagyon szeretem a Vértes eldugottabb zugait, gerinceit, a Magas-Börzsöny ormain a hatalmas bükkösöket, a Bakony óriási kiterjedésű erdeit. Nagyon szeretem a Szlovák Paradicsomként is ismert Káposztafalvi-karszt szurdokvölgyeit, minden évben legalább kétszer-háromszor el kell mennem oda. Kedvenc terepeim közé tartozik még a Triglav a szlovéniai Júlia-Alpokban. Most, hogy beszélünk róla, meg is született a gondolat bennem, hogy még most ősszel kéne ott futni egyet.
A természet az igazi otthona
Erdei András szinte hallja a mondatot, amikor felesége egy húzós irodai hét végén azzal fogadja, ideje mennie az erdőbe.
„Ott rendeződnek a túlzsúfolt mindennapok által összekuszált gondolatokat, ott tudok igazán magamra, kicsit befelé figyelni. Létezik egy nagyon érdekes jelenség, amelyet csak magashegységekben lehet átélni, és erre »utazni« szoktam. Amikor már olyan magasságba érsz, hogy nem hallatszik semmi és tökéletes a csend. Amikor ezt először »meghallom«, mindig megállok, leülök egy kicsit és kiélvezem a pillanatot. Ilyenkor az egyébként állandóan cikázó gondolataimat is elfelejtem, és csak bámulok az ürességbe. Nem tudok elképzelni ennél megnyugtatóbb állapotot. Elvarázsol az alpesi hütték hangulata, a jól sikerült futások után az esti sörözések, a beszélgetések egy olyan kis szigeten – valahol jó messze a civilizáció zajától –, ahol rajtad kívül csak a hegyek szerelmesei vannak. Olyankor érzem igazán, hogy megjöttem, otthon vagyok.”
