„Ha az elmúlt fél évemre visszatekintek, a Black Hole-t vártam a legjobban – kezdte Hegyi-Sági Adrienn. – Ennek az ultraversenynek ugye az a lényege, hogy nem tudunk előre semmit, sem a távot, sem a szintet. Sikerült nagyon jó érzéssel megfutnom a végül százhét kilométeres távot, a harmadik helyen végeztem. Nagyon érdekes, amikor az ember nem tudja, hány kilométernél tart, de érzi a lábaiban. A tapasztalatomnak köszönhetően nagyjából tudtam, mikor járok negyven, hatvan vagy száz kilométernél. Bár a vége már elég fájdalmas volt fejben és lélekben is, mégsem mondtam utána, hogy soha többet.”
Adrienn a verseny után viszonylag hamar regenerálódott, és kitalálta, hogy ha szembejön vele egy eladó nevezés az UTH-ra, indulni fog rajta. Általában minden versenyre úgy nevez be, hogy amelyik megtetszik neki, arra elmegy. Most is így lett.
„A Black Hole után lefutottam a Nagyszénást, ami egy hetvenöt kilométeres instant kör, és annyira jól sikerült, hogy amikor felszabadult egy nevezés a nyolcvannégy kilométeres Szentlászló Trailre, egyből lecsaptam rá. Tavaly a teljes száztizenkét kilométert futottam, tizennégy óra és hét perc alatt, amiből harminc percet töltöttem depózással.
Most az volt a célom, hogy bármi történik, minimalizálom a megállásokat, épphogy csak kulacsot cserélek, és megyek tovább.
A férjem segített nekem, és nagyon elégedett voltam, mert összesen hat percet töltöttem a frissítőpontokon.”
Végül 10:06:48-as időeredménnyel ért célba, amivel a negyedik helyen végzett a nők között. Majd jött egy újabb lehetőség, amikor is Erdővölgyi Szabolcs elhívta őt a Dolomiti Extreme Trailre. Hamar rábólintott, és a Runnabe lánycsapatával az utolsó pillanatban beneveztek a versenyre, amelyet mindössze két héttel az UTH után rendeztek.
„Nagyon jó volt a szervezés, éppen a tizedik születésnapja volt az eseménynek, ennek köszönhetően svédasztalos vacsorával, zenével, nagy dínomdánommal készültek a rendezők. Bár lehet, a csütörtök estét nem bulizással kellett volna töltenünk, hiszen csak egy napunk maradt pihenni, szombat hajnali ötkor már rajtoltunk.”
Az indulás előtti pillanatok is érdekesen alakultak, egyik csapattársuk ugyanis elaludt, emiatt kicsit megcsúsztak, és mindössze négy perccel az indulás előtt álltak be a rajtzóna legvégére. Bár nem versenyezni mentek ki, hanem hogy fussanak egyet, és jól érezzék magukat, mégis izgalmasan alakultak a dolgok a valóban extra, magashegyi körülmények között.
„Az esőzések és a lavinaveszély miatt az útvonalat is módosították, de még így is voltak benne olyan dagonyás, csúszós részek, ahol csak botorkálva lehetett lemenni. Szinte az elején már mindannyian elestünk, nekem az első tíz kilométeren ki is ment a bokám.
A Dolomitok csodálatos, de háromezer-nyolcszáz méter szint volt az ötvenöt kilométerben, ami a magyar lábaknak nagyon sok. A csúszós kövek, kiálló indák és gyökerek is nagyon lassítottak.
Az is extrém ebben a versenyben, hogy mindössze negyven-ötven százalék a teljesítők aránya. A tizenhárom és fél órás szintidő elsőre kényelmesnek hangzik, de épphogy tizenhárom óra húsz perc alatt értünk be.”
Az utat ráadásul az időjárás is nehezítette, a kis csapatot éppen a fennsíkon kapta el a jégeső, ami mind testileg, mind lelkileg megnehezítette a továbbjutást.
„Nagyon félelmetes volt a vihar, fáztam is, és hiába próbáltam felvenni az esőkabátom, az is csurom víz volt, lélektani mélypont volt ez mindannyiunknak.
Amikor a következő frissítőpontra szakadó esőben becsorogtunk, nem is beszélgettünk egymással. Ha ott azt mondják a szervezők, hogy ne menjünk tovább, abba is beleegyeztem volna.
Szerencsére a barátaim és példaképeim, Veres Andi és Takács Erzsi, nem adták fel, nekik köszönhetően összeszedtem magam. Az utolsó húsz kilométer is nehéz volt, a látvány és az élmény mégis minden szenvedést megért.”
Adrienn az elmúlt években sokat fejlődött a terepultrákon, gyakran áll a dobogó felső fokán, mint például a VTM-en vagy legutóbb a Triton Trailen. Elmesélte, hogy míg régebben az emelkedőkön inkább sétált, és lefelé erőből tolta, most felfelé többet tud futni, ám a lejtőkön óvatosabb korábbi sérülései miatt. Sosem tervez előre versenyeket, mégis van egy nagy álma erre az évre.
„Augusztusban megyünk a Körre Pistyur-Kocsis Ágival, aki most teljesítette a Kazinczy 200-at. Nem volt még női páros induló, úgyhogy elvileg mi leszünk az első női próbázók. Ketten – segítővel – nekivágunk a Börzsöny százötven kilométeres, hétezer-hétszáz méter szintes távjának, amire harminc óránk lesz.”
Fotók: Hegyi-Sági Adrienn/archív
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
