A Strava azt írja, megvan a cirka 35 ezer kilométerem. Mármint nem ebben az évben, hanem azóta, amióta használom az appot, vagyis körülbelül hét esztendeje. Nem tudom, ez jónak vagy siralmasnak minősül-e, mindenesetre szét lehet nézni a nagyvilágban, hogy ennyi kilométerrel meddig lehet eljutni. Sajnos a Holdig nem.
A kalkulátor szerint ha elfutnék Buenos Airesig, ami mintegy 12 ezer kilométerre van légvonalban dicső fővárosunktól, majd vissza, akkor ugyanúgy a Vörösvári úti Sparhoz jutnék vissza. Lehet mondani otthon, hogy leugrom rötyipapírért a boltba – hét év múlva jövök!
A legtávolabbi lakóterület, amit a „gugli” kimutat, a Chatham-szigetek, amelyek úgy 650 kilométerre vannak Új-Zélandtól – tőlünk pedig légvonalban 18 ezer kilométerre. A szigetek lakossága megsínylették a hódításokat, így ma már alig lakik ott valaki, főleg maori őslakosok, pedig a képeket elnézve egy terepfutó-paradicsomnak minősülnek a kis szigetek, de fusson oda a fene, tele vannak madárpókokkal meg ember méretű rovarokkal.
Nem nagyon lehet elszakadni Új-Zélandtól, hiszen ez a legtávolabbi lakott terület, köztük Greymouth, amely a nyugati vidéken fekszik, tőlünk 17 ezer kilométerre. Óceáni éghajlata miatt nincs baromi nagy különbség az évszakok között.
Nyáron kicsit meleg van, télen nagyon meleg van, és sokat esik az eső. Nagyon sokat.
Igen kecses kis város, mindenféle történelmi és maori emlékművekkel, a pazar és burjánzó környezet miatt sok itt a bátor turista, akik mit sem törődve a rohadt sok gyilkos pókkal, belevetik magukat az áldozatokra leső ízeltlábúak birodalmába!
Úgyhogy hagyjuk is Új-Zélandot pókostól, és ugorjunk kicsit közelebb, mindössze tízezer kilométerre, a nem kevésbé veszélyes Mexikóvárosba, ahol biztos nem érezzük majd magányosnak magunkat a húszmillió ember között – és én már a reggeli 3-as metró körüli tömörüléstől rosszul vagyok, mi lehet ott, gyerekek! Bár látnivaló akad bőven, ekkora területen hogyne lenne, főleg, hogy aztékok által alapított városról van szó, az pedig nem ma történt. A pókpopulációról nincs infóm, mindenesetre itt is benne lehet a zabszem a popsinkban, mivel Mexikó híresen nem biztonságos ország, ha épp az utcasarkon belefutnánk valami drogkartelles balhéba, előnyös bevetni a sprinttudásunkat, lehetőleg gyorsabban fussunk, mint egy golyó vagy egy repülő machete.
Ha valaki igazi nyugira vágyik, ott van Kanton szigete. Nem, nem a kínai, ez a Csendes-óceán közepén fekszik, mindentől távol, valahol félúton a Fidzsi-szigetek és Hawaii között. Tőlünk olyan 14 ezer kilométerre van, megközelíteni gőzöm nincs miként lehet.
Van repülőjárat, gondolom, vagy húsz átszállással, aki nem bírja a légi közlekedést, esetleg úszhat is.
Viszont megéri, mert az óceáni élővilág pazar, jó, cápa is van, bár tény, kevésbé parás, mint a pók. Ja, friss víz sincs, így vagy hozol pár kartonnal, vagy esővizet gyűjtesz. Viszont itt is megtalálható a cuki polinéziai patkány, amely éjszakai életmódot folytat, így már értem a diszkópatkány elnevezést.
És persze ne feledkezzünk meg kedvenc távoli területemről, a szélsőséges futási lehetőségek Mekkájáról, az Antarktiszról, ahol aztán pár kutatóbázist leszámítva tényleg nincs semmi, de legalább pók se.
Jó, pingvin akad, meg hideg, bár a felmelegedés miatt olvad rendesen, szóval érdemes sietni, mielőtt ez is valami pálmafás turistaparadicsommá válik.
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
