Többen tették már fel azt a kardinális kérdést, milyen érzelmi szálak fűznek Zámbó Jimmyhez, hogy hetente egyszer tiszteletem teszem a sírjánál.
A prózai válasz annyi, hogy semmi.
A puszta szitu a következő: elő vagyon írva, mondjuk, másfél, kettő vagy éppen kettő és fél végtelen óra futás, s hát mit csináljon az ember kínjában.
A síkfutás baromi unalmas tevékenység. Inkább ráspollyal vakarnám a szemem, és reménykedem, elkap vasárnapig valami malária, hogy legyen már valami akceptábilis indokom, miért szkippelem az aznapi „hágást”.
Én mindent megteszek annak érdekében, hogy ez bekövetkezzen, csapvizet iszom, szmogos levegőt szívok, veszélyesen élek, volt, hogy a biztonsági vonalon is átcsúsztattam a fél lábfejem a metrónál. Bár… A múltkor láttam egy filmet, amelyben valamely metálbanda kisbuszt lopott, kiásta a haver koporsóját, azt feltették a tragacs tetejére, és átszöktek a határon. Asszem’, van hova fejlődnöm.
No, de visszatérve Jimmyhez!
Mivel általában nem sikerül elfogadható indokot kitalálnom az edzés elbliccelésére, ezért kénytelen-kelletlen muszáj vagyok elindulni.
És itt kezdődik a sztori legunalmasabb része, amelynek puszta leírása is fizikai kínokat jelent: a Jimmyhez vezető út leírása. Talán nem okozok nagy meglepetést, hogy kevésbé izgalmas, mint, mondjuk, az észak–nyugati átjáró felfedezésének dokumentálása, de mivel a magyar könnyűzenei szcéna ikonikus alakjáról és az ő sírjáról vala szó, megkerülhetetlen eme zarándokhely részletes ismertetése (azért lécci’, ne szokjatok már oda, elég az nekem, hogy a Gellértet már ellepték a futók és a turisták).
Szóval, hogy jutsz ki az említett célhoz?
Van egy hosszú út, egy hosszabb, aztán egy még hosszabb, és már ott is vagy a festői Csepelen.
Még el lehet pepecselni Budán, de mindegy, a legrövidebb út, hogy futsz a Duna-parton, akármelyik oldalon, ellenben mindenképpen át kell jönni a pestire, ha meg akarod könnyíteni a dolgod, akkor valamelyik hidat használod, míg az izgalmasabb verzió, hogy átúszol, csak akkor számolnod kell a hatóságokkal, mert ők az ilyesfajta „eksönt” nem kultiválják. Kiérsz egy kis susnyásba, ott lesz az első elsősegélynyújtó-pont, leánykori nevén benzinkút egy nagy kereszteződésnél, majd lefordulsz jobbra, el sem lehet téveszteni, mert a préri és a teherautóforgalom páratlan kombinációját lehet élvezni vagy két és fél kilométeren keresztül a semmi közepén.
Kiváló lehetőség hosszú, unalmas versenyekre való felkészülésre, mert ha akarnál, akkor sem találsz sehol árnyékot, maximum néha egy döglött macskát, illetve bicikliseket, akik jó esetben kikerülnek.
Jobb oldalt megy a HÉV is – ha esetleg felpattannál rá inkább, én teljesen megértem. Precízebbeknek: a város Hortobágyát, ezt a semmibe vezető aszfaltcsíkot amúgy Kvassay Jenő útnak hívják. Sajnos, a Csepel Művekhez nem lehet belátni, pedig épp amikor zúz a füledben a Rammstein, pont passzolna a nyomasztó, indusztriális hangulat.
Na, ha itt átevickéltél, be is értél Csepelre, ahol tényleg dominál a falusi fíling, főleg kifelé menet: késdobálók, kisboltok, kertes házak, részeg arcok, az idilli miliőt olykor megzavarja egy-egy kamion meg szupermarket, de van, aki a fúziós konyhát is szereti. Több elsősegélypont is fellelhető itt már. Pünkösdkor a vietnámiak mentettek meg a kiszáradástól, szóval no para, amikor zárva van minden, akkor is nyitva van valami.
A lényeg, hogy menj egyenesen, fogalmam sincs, hogy hívják az utat, de úgyis létesítmények alapján tájékozódunk: itt van a Rizmájer, majd a Zöld Sas pub, aztán annak a panelháznak az alagsori kricsmijénél fordulj jobbra. Mást nem is tehetsz, mert nincs tovább út.
Szóval, jobbra át, kábé száz méter, és megint egyenesen le a mediterrán dél felé, kábé másfél kilit, és ott is vagy. A kismillió koszorúárus már úgyis jelzi, jó helyen vagy, itten biz’ temető lészen, odaát már kívülről is látszik Jimmy amúgy egyáltalán nem hivalkodó sírja. Csak át kell jutni az út túloldalára, csúcsforgalom esetén azt gondolom, inkább oda kell születni, mert itt soha át nem jutsz, hacsak ki nem fogsz egy jó fej autóst, aki kegyesen átenged végre, és lőn, megérkeztél az úti célhoz. A temető ilyenkor este nyolcig nyitva, szóval szinte egész napod van tiszteletedet tenni a Királynál. Igen, szoktam szelfizni; hogy sírgyalázó-e vagyok, majd az utókor eldönti, de muszáj dokumentálni az eseményt, hisz’ akkor meg sem történt, meg hát minek jöttem volna ki a világ végére, ha nincs a Király motiváló ereje, ugyanúgy, mint a Gellérthegyi csúcstámadás esetében. Ez pedig csak inspirálóbb, mint egy Bikás-park!
Amúgy, ha valaki megadja pontosan más híresség nyughelyét, ne rejtse magába, notórius temetőfanként bárkire vevő vagyok – csak legyen némi aszfalt az úton.
