Életem legjobb tíz (és öt) kilométerét sikerült a hétvégén megfutnom – a sikerélmény feldolgozása most is folyamatban van 🙂!
Sokaknak meglepő lehet, hogy ennyit számít ez az eredmény, de az én kis futóéletemben megugorhatatlan akadálynak, elérhetetlen célnak tűnt. Sem fiatal, sem jó futóalkat nem vagyok (nincsenek meg a jó alapok hozzá), cserébe viszont nagy a stressz, és igen kevés időm van sportolni. Ugyanakkor van kitartásom és alázatos szorgalmam, ami az elmúlt tíz évben is jellemzett – körülbelül akkor kezdtem rendszeresen futni. Ami viszont a fejlődésemhez elengedhetetlenül szükséges volt, az az edzőm, Krátky Egon.
Éppen egy éve kezdtünk el együtt dolgozni, és megállapodtunk, hogy engem nem érdekel sem a maraton, sem a félmaraton, annál inkább, hogy minél gyorsabb legyek rövidebb távokon.
Ennek megfelelően kaptam az edzésterveket, tanácsokat, és tettem a dolgom szorgalmasan. Természetesen éreztem a fejlődést, de az, hogy tíz kilométeres távon megfussam az álomidőt, elképzelhetetlen volt – pedig Egon már tavaly novemberben megírta, ha így haladunk, brutális tavaszi futásom lesz. Akkor örültem, hogy legalább ő ennyire bízik bennem, mert én maximum öt-hat kilométeren keresztül tudtam tartani egy jó tempót. A legjobb időmet tíz kilométeres távon az egyik edzésemen futottam meg 1:03-mal, és most annak is örültem volna, ha ennél kicsit közelebb kerülök a kerek egy órához. Úgy voltam vele, ha nem jön össze, akkor sem történik semmi, majd legközelebb. Korábban az egyik futótársnak azt ecseteltem, hogy egyáltalán nem vagyok versenyzőalkat, nincs meg bennem az a fajta mindenáron való küzdés, ami ilyenkor kell. Úgy vagyok vele, nem függ tőle semmi: ha nem lesz jó az eredmény, ha épp nem megy, hát kit érdekel. És edző vagy coach legyen a talpán, aki kibillent ebből…
Na de nézzük a versenyt!
Az Esztergomi Futóművek egyik eseményére neveztem, a Tavaszi DpFp-re, azaz a Tavaszi Duna-parti Futópartira (a verseny fővédnöke a Spartathlon- és Ultrabalaton-győztes, Magyarország egyik legkiválóbb hosszútávfutója, Maráz Zsuzsanna volt, tőle vehettem át a rajtszámomat). Mivel elég húzós időszakon vagyok túl, kis wellnesszel kötöttük össze a versenyt, és olyan jó helyre sikerült szállást foglalni, hogy csak át kellett sétálni a helyszínre. Indulás előtt természetesen a futócuccok összerakására sokkal több időt szántam, mint a többire, arra csak behajigáltam néhány dolgot, a futáshoz legyen meg minden, az a legfontosabb 🙂 Esztergom gyönyörű hely, jó volt csatangolni a városban, és az úszás, szaunázás is igencsak jólesett, még arra is volt időm, hogy összeállítsak kifejezetten erre a versenyre egy válogatást a zenéimből. A verseny napján láttam, hogy tíz fok körüli lesz a hőmérséklet, eső nem várható, ami parádés idő a futáshoz, és valóban, ragyogó napsütésben indultunk el a rajtszámot átvenni. Útközben azonban hirtelen beborult, viharos szél kezdett fújni, annyira, hogy a startig kockára fagytam. A rajtban szépen beálltam hátra, az elejét-közepét meghagytam az agaraknak és gepárdoknak.
Mivel az edzőm űridőt írt be nekem a Training Peaksbe, némi taktikát összeraktam a fejemben arra az esetre, ha történetesen épp jól menne a futás, és a hatvanperces határ közelébe kerülök.
Ez annyiból állt, hogy az elején nyomom neki, amennyire tudom; ismerve magam, félidőnél elkedvetlenedem majd, hogy még ugyanennyi hátra van, így lesz puffer, ha itt belassulok. Öt kilométernél volt forduló, ott ihatok egyet a kulacsomból, és ha már nagyjából három kilométer lesz hátra, rásegítek egy kis zselével, ezen ne múljon. Az odaút meglepően jól ment, az órám jelzett néha, hogy túl gyors vagyok, de szépen előzgettem. Két versenyző többször próbált lefutni, azonban nem sikerült nekik (visszafelé már igen), így visszasoroltak mögém. Ez a kis közjáték igencsak önbizalom-növelő volt. Amire nekem külön figyelni kell, az a pedálütem, folyton figyelmeztetnem kell magam, hogy kisebbeket lépjek, mert ez egyértelműen energiatakarékos – a magasságom miatt nehézkes, ám most végig tudtam rá figyelni.
A forduló után, ahogy várható volt, belassultam, és rendszeresen jelzett a Garminom, hogy tolnom kellene a tempót. Így előbb ettem meg a zselét, mint terveztem, s mivel régen használtam ezt a frissítést, az állaga ledöbbentett: szépen telenyomtam a szám, és egyszerűen nem tudtam lenyelni. Apránként toltam le a torkomon, és muszáj volt ráinnom kicsit, annyira tömény volt. Ezzel szépen elfoglaltam magam, és konstatáltam, hogy nagyon nehéz visszaállnom a hat perc körüli ezrekre.
Úgy döntöttem, ha már csak egy kilométer lesz hátra, megnézem az összidőmet, és ha van esély a csodára, összeszedem magam, és begyújtom a nem létező rakétákat. Viszont ha reménytelen, akkor elengedem.
Nos, az órám 54 percet mutatott, így a gyorsítás mellett döntöttem. Amikor megláttam messziről a célkijelzőt, hogy 59:01 percnél tartok, az villant be, hogy a hátralévő távolságot vajon le tudom-e futni egy percen belül… 59:40 lett a vége (hivatalosan 59:51), s mikor beértem, egyszerűen nem akartam elhinni, hogy sikerült, hogy meg tudtam csinálni! Ráadásul úgy, hogy lett egy 6:30-as kilométerem is, amikor a zselét próbáltam leküzdeni, s az a „küzdelem” ennyire lelassított… Még egy darabig tekeregtem, nézegettem a virágos érmemet, és nagyon boldog voltam. Végtelenül hálás vagyok az edzőmnek, hogy így fel tudott hozni, és nagyon jó érzés, hogy megvan az álomidő! Ez már az enyém! Lefutottam tíz kilométert egy órán belül! Tudom, hogy sokaknak ez megmosolyogtató, de azt is tudom, hogy másoknak is csak álom, ahogy nekem is az volt, és ez a beszámoló is leginkább nekik szól. Nem mindenki futóalkat, nem mindenkinek van annyi ideje és energiája, hogy félmaratonira, maratonira fel tudjon készülni. Ebben a futásban is sok munka volt, engem ez tesz boldoggá, ezért dolgoztam jó ideje. Fantasztikus érzés! A Garminon szerint a legjobb öt kilométerem is meglett Esztergomban, 28:43 perccel 🙂
Kíváncsian várom a következő kihívást ugyanezen a távon, aztán nemsokára Ultrabalaton!
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
