Néhány nap telt el a balatonfüredi GOMU-EMU hatnapos világbajnokság óta. Kipihente magát?
Nem titkolom, nem vagyok valami jól, teljesen kikészültem a verseny végeztével – mondta Brown Viktória –, azonban gyorsan össze kellett szednem magam, ugyanis szombaton már utaztam vissza Kanadába. A verseny nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, és pihenni sem tudtam. Sokan nem tudják, de egy hatnapos verseny után aznap lehetetlen pihenni, éjszaka a fájdalomtól üvölt az ember.
Az lett volna a következő kérdésem, hogy elégedett-e az eredményével, de ezek szerint nem.
Nem teljesen igaz, hogy nem vagyok elégedett, sokkal jobbat akartam futni, ám két oldala van az éremnek. Egyéniben mégiscsak világbajnoki ezüstérmes lettem, csapatban Maráz Zsuzsannával győztünk, a korosztályomat pedig megnyertem, a magyar bajnokságban a második helyen végeztem.
Ezeket elmondva nem vagyok abszolút elégedetlen, már csak azért sem, mert a második napon annyira rossz állapotban éreztem magam, hogy abba akartam hagyni a futást. Folytattam, továbbra sem esett jól, de tisztességgel végigküzdöttem, sok energiámba került a második hely megőrzése.
Hatalmasat harcoltam a finn Marianna Mäkinennel, ha lecsúsztam volna a harmadik helyre, akkor lennék elkeseredve. Nem titok, hogy többet akartam futni, nyerni szerettem volna, de ezúttal Maráz Zsuzsi jobb volt, így nem szomorkodom, csak amiatt vagyok elkenődve, hogy tudom, sokkal jobb eredményre is képes vagyok. Ezúttal nem sikerült kihozni magamból.
Mi volt a probléma?
Az első pillanattól kezdve sokkal nehezebben ment, mint ahogy terveztem, egy hatnapos versenyen az első két napot illik simán lehozni, ám én a negyvenedik óra után már küszködtem. Ekkor több mint száz óra volt még hátra, és átfutott az agyamon, hogy bizony nem mindenáron kell ezt végigcsinálni… Aztán volt valami, ami nagyban befolyásolta a döntésem, ráadásul valahogy meggyőztek a segítőim is, így folytattam. Nem volt elég a kialakult helyzet, még két sérülés is hátráltatott, előbb a csípőm, majd a bokám rakoncátlankodott. Mindkét sérülés vezethetett volna feladáshoz, de szerencsére a csapatommal mindkettőt tudtuk kezelni. A legnagyobb probléma az volt, hogy már a rajtban úgy éreztem, hogy fizikailag és mentálisan is sokkal gyengébb vagyok a kelleténél. Erős év van mögöttem, lehet, hogy elfáradtam, de mivel ez volt a főversenyem, az is lehet, hogy túledzettem magam. Aztán az is előfordulhat, hogy csak ezt dobta a gép. Nem tudom megmondani, de az biztos, hogy sokat gondolkozom még ezen a jövőben. Ha rájövök, akkor kijavítom a hibát, de az is benne van, hogy nem derül ki az ok.
A csapatban elért első hely azért kifejezetten sokat jelent önnek.
Nagyon fontos volt a csapat, az előbb említettem, hogy volt valami, ami nagyban befolyásolta azt, hogy továbbmentem és nem szálltam ki, ez pedig a csapatverseny. Két nap után az első helyen álltunk Zsuzsival, és jó esélyünk volt rá, hogy meg is nyerjük az aranyat. A májusi negyvennyolc órás világbajnokságon Zsuzsi rosszul érezte magát, még az én mostani állapotomnál is rosszabbul volt, mégis végigküzdötte a versenyt, mert én erősködtem és a csapataranyat tűztem ki elénk.
Nem tehettem meg, hogy abbahagyom, nem lett volna tisztességes vele szemben, ha leállok és hazamegyek, mert nem érzem jól magam.
Miképp oldotta meg a pihenést a verseny alatt?
Volt egy előzetes tervünk, amit már az első napon felrúgtunk. Rájöttünk, hogy Matthieu Bonne példáját kell követnünk, aki a legnagyobb hőségben, dél és három óra között tartotta a nagy alvásait. A szokásossal ellentétben ezúttal többször iktattunk be öt-tíz perces alvásokat, amelyek helyrerántottak minket. Az utolsó éjszaka brutális volt, a finn lány a nyomomban jött, sokkal gyorsabban haladt nálam, én pedig abban bíztam, hogy ahogyan tette ezt megelőzően mindig, most is elmegy aludni éjjel. Természetesen az utolsó éjszaka nem tette meg ezt a szívességet, ezt pedig mentálisan nagyon nehéz volt kezelnem. Tíz percre ki kellett szállnom, fejben rendezni a dolgokat, átprogramoztam magam az utolsó tizenegy-két órára. Még ha elképesztő küzdelem árán is, de szerencsére sikerült megtartanom a második helyet.
Hatalmas egyéni és korosztályos csúcsok születtek, ráadásul Matthieu Bonne megdöntötte Janisz Kurosz világrekordját is. Ez azt mutatja, hogy igencsak erős mezőny gyűlt össze.
Nagyon jó volt a színvonal, lássuk be, a hatnapos versenyek aranykora óta nem volt még ilyen erős mezőny, mint most. Matthieu Bonne elképesztő világcsúcsot futott, a második Bartosz Fudali vélhetően kilencszáz kilométer fölé jutott volna, ám megsérült, Beda Szabolcsot pedig nem kell bemutatni senkinek, tudjuk, milyen kiváló futó. A nőknél Maráz Zsuzsanna nagyszerűen teljesített, a harmadik Marianna Mäkinen remekül versenyzett, igaz, melegben lassabban haladt, esőben, hűvösben pedig megiramodott – nem véletlen, hiszen finn… Azt tudtam, hogy ő az országos csúcsra hajt, kérdés volt, mit lép, ha megvan neki. Lassít, vagy tolja neki, hogy minél nagyobb legyen a csúcs? Abban reménykedtem, hogy az előbbi, és lesz egy kis nyugalmam a végére, de nem így lett, egészen hétszáztizenhárom kilométerig ment, ezzel belehajszolt engem a hétszáztizenkilencbe, ami nagyon nem esett jól.
A hatnapos világbajnoksággal letudta az idei főversenyét: mi van még idén a naptárában?
Október közepén a backyard-csapatvilágbajnokságon kanadai színekben versenyzek, remélhetőleg többnapos történetről beszélünk, húzós lesz… A hétvégén az egyik versenyzőmet iramfutóként kísérem egy nyolcvan kilométeres versenyen, majd jön a backyardvébé, aztán csábít egy decemberi huszonnégy órás futás. Ám utóbbi még kérdéses, ha úgy érzem, nincs már bennem annyi, hogy a magamtól elvárható szintet hozzam, akkor nem leszek ott azon a versenyen. Ez még a jövő zenéje, most az a cél, hogy minél gyorsabban regenerálódjak, kipihenjem magam, hiszen közeleg a backyard, amelyen jól szeretnék szerepelni.
Fotók: Jakabházy Miklós
