Megvan, szuper, újra megcsináltuk a Nemzeti Sport csapatával! – ez az első gondolat az Ultrabalatont követően. A második, hogy a hajnali két órakor teljesített huszonegy kilométer után az álmosság a legmaradandóbb nyom, ami feltétlenül pozitív a fizikai állapotomat tekintve. Rögtön ez után azonnal eszembe is jut, hogy vajon mit élhetnek át azok, akik negyven, hetvenöt vagy akár 220 kilométert teljesítenek?
De erről inkább majd azok, akik efféle tettet hajtottak végre, így például a NS Kihívás csapatának tagjai, nekem meg marad két „halandó” tanulság.
- A futás hihetetlen reneszánszát éli: fiatal, idős, rendszeresen mozgó és „kocasportoló” is elindul, rója a kilométereket, feszegeti a határait. A térdhajlatig érő rasztahajjal feltűnést keltő hölgy induló után például sok mindenen már nem lepődhetünk meg.
- Azért, mert az előtted haladó két futó rossz irányba megy, neked nem muszáj követni őket, főleg, ha a megérzésed azt súgja, le kellett volna térni… Illetve, szorosan ehhez kapcsolódik, hogy a legsötétebb, legszűkebb, alagútszerű átjáró is lehet jó irány.
Amúgy meg még mindig jó buli az UB!
