Hajnali ötkor indulás Budapestről, és még aznap éjszaka haza, hogy ne vegyük el a családtól az egész hétvégét. Utolsó pillanatos átszervezések, mert az ovis lebetegedett vagy a nagymama mégsem tud jönni. Egyezkedés a férjjel, bevállalja-e hétvégére a három gyereket, amíg felesége a hobbijának hódol.
Minden anyának nagy logisztikai szervezést igényel egy egész napos futóverseny, ugyanakkor kicsit kiszabadulás az otthoni mókuskerékből és gyerekzsivajból. Másokkal együtt lenni és sportolni igazi énidőprogram, egy nap, amikor csak magunk lehetünk, otthoni kötelezettségek nélkül. Ezért is választottuk az Anyák Napja csapatnevet. Ám ezúttal kivételesen nem május első vasárnapjára esett az ünnepünk, hanem október 16-ra, a helyszín pedig a Balaton-felvidék és az immáron harmadik alkalommal megrendezett Ultrabalaton trail.
Ebben a hattagú, anyukákból álló csapatban indultam első bálozóként a 115 kilométeres távnak, amelyből húsz jutott nekem. Borús, hűvös időben 7.45-kor rajtoltam Csopakról, a Balatoni Élményparkban kialakított versenyközpontból, és bár az első szakasz rövid a többihez képest (5.9 km), azért volt benne egy jó kis kaptató a veszprémfajszi Kálvária-dombra. Szemerkélt az eső eleinte, ám ezt később felváltotta a kellemesen meleg napsütés. A reggeli órákban, míg második csapattagunk egy hosszabb távot futott, jutott idő egy kis kávézásra és reggelizésre is, ám sokáig nem időzhettünk sehol, hiszen menni kellett tovább a váltópontokra.
A megnövekedett forgalom néhol gondot okozott, főleg a Vöröstó nevű kis faluban, ahol a szűk utca mindkét oldalát elfoglalták az autók – ezt nehezményezték is a helyiek –, ráadásul a futóknak is ugyanezen az úton kellett haladniuk.
Balatonhenyén pedig olyan messze kaptunk parkolóhelyet, hogy szinte lekéstük a váltást. Ezeket az apróságokat leszámítva az egész verseny jól szervezett volt, a frissítőállomások széles kínálata bővelkedett a finomságokban (sajttól olívabogyóig volt itt minden), és mivel a verseny a környezettudatosság jegyében zajlott, nem volt eldobható műanyag pohár, mindenki saját kulacsát vagy poharát tölthette meg vízzel és izotóniás itallal. Köveskálon igazi piknikhangulat fogadott minket, háttérben a csodálatos Hegyestűvel. Itt ki is használtuk az időt, tudtunk egy picit napozni és beszélgetni is más, ismerős csapatokkal.
Mentünk tovább, és hamarosan újból startra készen álltam Szentantalfán. Jött a hosszabb, 14.4 kilométeres szakaszom, amelyhez már fejlámpával is készültem, mivel tudtam, hogy közben lemegy a nap. Így is lett, és amikor már csak körülbelül négy kilométerem volt hátra, az erdőben szinte egyik pillanatról a másikra koromsötét lett. A foszforeszkáló jelölőszalagoknak köszönhetően azonban szerencsére itt is egyértelműen látszott, merre vezet és kanyarog a néhol szűk, köves és bozótos ösvény. Vaddisznóval sem találkoztam, de azért már vártam, hogy kiérjek az aszfaltos útra. A szalagozás egyébként mindenhol nagyon jól látható volt a verseny alatt.
A vége felé a várakozások alatt már kellett a síaláöltöző és a télikabát is, de a versenyközpontban kapott gulyásleves és forró tea minden átfagyott embert felmelegített.
Csapatunk, lévén kizárólag hobbifutókból áll, nem a győzelemre ment rá, bulifutásának fogtuk fel. Hogy végre együtt lehetünk, kicsit önmagunk lehetünk. Végül tizennégy óra alatt értünk célba, a harmadik helyezett 5–10 fős női csapat után jó egy órával (a kategória legjobbja 11 óra 57 perc volt). Sok időnk nem jutott a pihenésre. Este tíz után mindenki elindult haza a családjához, ahol többeknél vasárnap kora reggel, alig pár óra alvás után már megszólalt az „Anya, hazajöttél?” ébresztő.
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
