János fut (blog)
Az UB-vihar csodás emléke
E heti blogszemlénket a janosfut című honlappal kezdeném. A honlap rendkívül széleskörűen, sok témában segíti a kezdő és profi futókat egyaránt. Tesztek, táplálkozási tanácsok, kezdőknek pulzuskontroll-ismertetés (erre később én is kitérek még), s a szerző a futótechnikával kapcsolatban is sok tudnivalóról ír. Ami nagyon tetszik, hogy János részletes leírást ad azokról a versenyekről, amelyeken elindul.
Természetesen az ultrabalatonos beszámolóját néztem meg először – nekem ez a verseny a szívem csücske! –, a tavalyi UB-futást olvastam el, azt, amikor éjszaka iszonyatos vihar tombolt.
János kis videót is felrakott a szakadó esőben teljesített futásáról, s bár betegen hangzik, hogy élvezettel néztem a filmet, de kicsit én is visszarepültem így az időben, a viharos UB-futásunkról és nagyon jó volt nosztalgiázni… A GoPro kamera pedig remek ötlet: jövőre mi is visszük magunkkal!
Magyar Spartathlon Csapat (Fb-csoport)
Nézzünk libabőrözős filmet!
Szeptember 28-án rajtól Görögországban a Spartathlon, a legendás Athén–Spárta közötti 246 kilométer hosszú ultrafutóverseny, amelyen a szintkülönbség 3300 méter, a szintidő pedig 36 óra!
Az Fb-csoportban bemutatkozik a huszonöt magyar futó, akik indulnak a versenyen. A csapatlétszám jelentős, főleg ahhoz képest, hogy a Spartathlonon szigorú szintidőknek, szintversenyeknek megfelelve összesen négyszázan indulhatnak – ebből is látszik, mi, magyarok mennyire jók vagyunk ultrafutásban!
A Spartathlont 1983-tól rendezik meg ugyanazon az útvonalon, s ugyanazzal a szabályrendszerrel. A rajt az Akropolisz lábánál levő téren, a cél Spárta, Leonidász király szobra.
A minap megnéztem a verseny hivatalos promóciós videóját, ajánlom mindenkinek, mert libabőrözős kisfilm, látszik, hogy milyen elképesztően kemény, emberfeletti teljesítmény! Nagyon drukkolok a magyar csapatnak! Ti is kövessétek őket, és szurkoljatok!
Futásról nőknek (weboldal, Fb-csoport)
Teljesítménykényszer kikapcsolva
Csajos weboldal, a cím alapján nőknek írt anyagok futással, és az ahhoz kapcsolódó témákkal (de biztosak lehetünk abban, hogy férfi futók is böngészik). A nemrég posztolt anyaguk arról szól, hogy, miért is jó örömfutónak lenni, és ezt a cikket melegen ajánlom azoknak, akik állandóan azon izgulnak, hogy miért csak ennyit bírnak, azt miért csak ennyi idő alatt, és szerintük egyáltalán nem úgy teljesítenek, ahogy (a többiekhez képest) kellene.
Egyszerűen ki kell kapcsolni az agyunkból a teljesítménykényszert okozó nyomást, és el kell érnünk azt az állapotot, ami elfogadja, hogy nem vagyunk és valószínűleg nem is leszünk versenyzők.
Viszont sportolunk a magunk kedvéért, az egészségünkért, és ezzel termeljük az endorfint. Szóval csak nyugi, sportoljunk, ez a lényeg!
S akkor ennyi blogszemle után, ahogy az első bekezdésben ígértem, kitérnék még a pulzuskontrollos futásra – természetesen a saját tapasztalatomat osztanám meg.
Körülbelül öt éve futok, abszolút hobbifutó vagyok. Már a kezdetekkor mondták nekem, hogy kell a pulzuskontroll, de nekem eszembe sem jutott ezzel foglalkozni.
Egy: elég önfejű vagyok, tehát nekem ne mondja meg senki, főleg egy kütyü ne, hogyan fussak. Majd azt én tudom.
Kettő: nagyjából két éve rávettem magam, hogy kipróbáljam, de, sajnos akkor olyan egyéb problémáim voltak, hogy nemigen tudtam futni, mert egy kilométer után levegő után kapkodtam. Olyannyira, hogy a pulzuspántot gyakorlatilag leszaggattam magamról, mert úgy éreztem megfulladok. A kütyü visszakerült a dobozába. Egészen mostanáig.
A helyzet ugyanis a következő: azzal szembesültem, hogy egyre lassabban futok. Ugyan kitartóan megyek, s az UB-ra, az egyéb futórendezvényekre felpörgetem magam és „normál” időket futok, de egyébként nem. Nagyon nem. Ugyan mindig marad bennem kraft, de menet közben az agyam blokkol, hátha később kell az energia. Pedig van bennem pluszerő, és erről akkor győződhettem meg, amikor az egyik fóti futásom alkalmával leszakadt az ég, tájfun és cunami pusztított (na jó, ezt kicsit eltúloztam, de dörgött, villámlott, s bokáig érő víz hömpölygött az utakon), én pedig gyakorlatilag az életemért futottam, így az akkori hét kilométerem 5.50 perces átlagot hozott. Mire képes az adrenalin, ugye?! Tehát tudok én, csak valamiért nem akarok.
Eközben többektől rendszeresen hallottam, hogy kell a pulzuskontroll, de még mindig nem jött át, az miért is lenne jó nekem. Egészen addig, amíg a korábbi kiváló öttusázónak, sikeres edzőnek, az NS volt főszerkesztőjének, a futásügyekben profi Buzgó Józsinak elpanaszoltam, milyen bosszantó a tötymörgésem, az utolsó fél kilométeren meg bezzeg nyargalok. S ekkor ő mindössze ennyit mondott: „Hát ezért kell a pulzuskontroll. Hogy ne fusd el magad.”
Na, igen… Így egyből leesett, hogy ez miért jó. Csak ilyen egyértelműen és tömören még senki nem fogalmazta meg számomra. Nagyjából egy hónappal ezelőtt tehát elővettem a pulzuspántomat, és most ismerkedünk. Annyit már látok, hogy más a helyzet hétvégén reggel, és más, mondjuk, munka után, este.
Szépen, lassan körvonalazódik, melyek azok a tartományok, amelyek a futás elején, bemelegítéskor nálam megfelelőek, illetve milyen tartományban mozog sík terepen és hegymenetben.
Így tudom, ha ezekben a tartományokban maradok, akkor nem tudom magam „elfutni”, bátran kocogok tempósabban is. Természetesen lövésem nincs a laktátküszöbömről, az aerob- és anaerobtartományokról, ezekkel nem foglalkozom – egyelőre.
Azt viszont érzem és látom, hogy javult a tempóm, nagyon kíváncsi vagyok arra, mennyit tudok fejlődni. Ráadásul most a pulzusom figyelgetése egész jól elfoglal futás közben, mondhatni, repül az idő, velem együtt.
Ami pedig nem változik: fussatok, fussatok!!! Ha meg nem, akkor bármit, de sportoljatok!
