Sorozatunk első részében Szőnyi Ferenc ultratriatlon-világbajnok idézte fel a 2018-as, 480 kilométer hosszú Hell Race utolsó 24 óráját, majd ezt követően Csécsei Zoltán beszélt olvasóinknak a 2021. április 10-i 24 órás országos ultrafutó-bajnokságon szerzett élményeiről. A sorozat harmadik részében Bódis Tamás mondta el a 2019-es Spartathlonon elért győzelmének történetét, majd következett Lubics Szilvia a 2018-as Atacama Crossingon megélt első napja, ezúttal pedig Beda Szabolcs osztja meg velünk a 2021. április 10-i 24 órás magyar ultrafutó-bajnokságon elért sikere titkát.
Április tizedikén, szombat reggel tíz órakor rajtoltunk. Hogy jól kipihenjük magunkat, még előző este leutaztunk a párommal, illetve csapattársammal, Cseke Lillával Balatonalmádiba, a verseny helyszínére. Egy kényelmes apartmanban szálltunk meg, és tésztát ettünk vacsorára. Igyekeztünk baráti időben, este tíz-tizenegy körül lefeküdni. Szerencsére jól kialudtam magam a versenyre. Arra törekedtem, hogy semmiféleképpen se fussam el magam a táv elején, mert a tavalyi Ultrabalatonon, amely életem első kétszáz kilométer feletti versenye volt, túl gyors tempóban haladtam az elején, amelynek meglett a böjtje. Bár harmadik lettem – ami azért nem olyan rossz ahhoz képest, hogy előtte még sohasem futottam ilyen hosszú távú versenyen –, az utolsó negyven-ötven kilométer nagyon nem esett jól.
Szóval igyekeztem rendkívül óvatosan kezdeni, mégsem sikerült tartanom a tervezett öt-harmincas tempót: öt-tizenötös, öt-húszas időket futottam. A mezőny nagy része igencsak belekezdett, én pedig harminc-negyven kilométernél körülbelül a hatodik helyen lehettem, sőt ketten még le is köröztek. Ettől persze nem pánikoltam be, igyekeztem tartani a sebességemet. Az első egy-másfél órában egyébként Zétényi Szvetlanával, a női huszonnégy órás verseny későbbi győztesével haladtam együtt. Úgy tűnik, bejött a taktikám, mert ezúttal nem jött el a holtpont, ellentétben az Ultrabalatonnal.
Szerencsére a fájós lábammal sem volt gond. Ehhez tudni kell, hogy a verseny előtt egy héttel a sípcsontom környékén bedagadt a lábam. Nem tudtam mitől fájt, talán attól, hogy túl erősen fűztem be a cipőmet.
Még az sem volt biztos, hogy elindulok a versenyen, de szerencsére néhány nappal a rajt előtt rendbe jött a lábam. Mindenesetre örömmel nyugtáztam, hogy futás közben nem okozott különösebb problémát, így nem hátráltatott a mozgásban.
Bár az éjszaka rendkívül hosszú volt, semmilyen kellemetlenség nem történt. Nyugodtan futottam, főként az éjszaka második felében. Száz kilométer után átvettem a vezetést, de legnagyobb ellenfelem, Drexler Zoltán a táv százhetvenedik kilométeréig kitartóan jött utánam. Meg is ijedtem egy pillanatra, gondolván, mi lesz, ha a táv hátralévő részében is ilyen kitartóan lohol a sarkamban. Végül az éjszaka közepe felé elkezdett lassulni, így sikerült többször le is köröznöm. Nem sokkal később le is állt, mert kiújult egy korábbi sérülése.
A verseny hátralévő részében tulajdonképpen egyedül futottam, és tudtam, ha nem lassulok, meglesz az első hely. Ellenfél hiányában nem volt könnyű ösztönöznöm magam, de az lebegett a szemem előtt, hogy túlszárnyaljam a tervezett kétszáznegyven kilométert. A bioritmusom ugyanakkor okozott némi nehézséget: éjfél után fáradni és lassulni kezdtem, amit csak tetézett, hogy akkor már nagyon kevesen voltak versenyben, és a kijárási tilalom miatt a környék is teljesen kiürült. Hajnal felé újra erőre kaptam, és felpörögtem a végére.
Nagyon örültem, amikor célba értem, két okból is. Egyrészt országos bajnok lettem életem első huszonnégy órás versenyén, másrészt csaknem három kilométerrel sikerült túlteljesítenem a kitűzött célt, a kétszáznegyven kilométert. Ez azt is jelenti, elértem a nemzetközi A-szintet, amire különösen büszke vagyok. Mi több, az általam lefutott 242.7 kilométer akkor a világ idei harmadik legjobb eredményének számított.
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
