A sorozat első részében Szőnyi Ferenc idézte fel a 2018-as Hell Race utolsó 24 óráját, a folytatásban Csécsei Zoltán számolt be a 2021. április 10-i 24 órás országos ultrafutó-bajnokságon átélt nehézségeiről és öröméről. A sorozat harmadik részében Bódis Tamás mondja el a 2019-es Spartathlonon elért győzelmének történetét. Mint ismert, hosszú idő után nyerte meg újra magyar férfi futó az Athén és Spárta közötti 246 kilométeres ultraversenyt, a remek sportember 23 óra 28 perc 37 másodperc alatt teljesítette a távot.
„Kétezertizenkilenc szeptember huszonhetedikén reggel hét órakor rajtolt a verseny. Athénban, egy szép szállodában volt a szálláshelyünk. Fél öt körül keltem, mert a nagyobb versenyeken általában másfél-két órával a rajt előtt eszem, hogy rendesen meg tudjam emészteni az ételt. Nem ettem sokat, és igyekeztem könnyebben emészthető, nem fehérjedús, szilárd állapotú ételeket magamhoz venni.
Reggeli után fél hat körül megérkeztek a buszok, amelyek a rajt helyszínére vittek bennünket. Emlékszem, még sötétben is lenyűgöző volt az Akropolisz látványa. Közvetlenül a start előtt elvégeztem az utolsó simításokat, segítőimmel pedig még egyszer átbeszéltük, hol fognak várni engem.
Óriási médiaérdeklődés övezte az eseményt, így a rajtot is, ettől úgy éreztem, hogy különösen fontos esemény részese vagyok. A Spartathlon mégiscsak a világ egyik legkeményebb ultrafutó-viadala.
A rajt után először három-négy kilométert futottunk egy macskaköves lejtőn, amelyen különösen oda kellett figyelnem, hogy ne sérüljön meg a bokám. A taktika felépítésekor figyelembe kellett vennem, hogy az első negyven kilométeren a versenyzők semmilyen segítséget sem vehetnek igénybe. Szép lassan haladtam, az első tizenöt-húsz kilométernél még csak a huszonöt-harmincadik helyen lehettem. Innen elkezdtem előzgetni, de ügyeltem rá, hogy ne fussak túl gyorsan, és jól osszam be az erőmet.
Igazi kánikulában haladtunk, harminchárom-harmincnégy Celsius-fokot mutatott a hőmérő, ezért minden ponton igyekeztem hűsíteni magam. Nyolcvan kilométerig, vagyis a Korinthoszi-csatornáig – amely egyébként a verseny vízválasztója – szinte percre pontosan azzal a tempóval haladtam, amelyet elterveztem, sőt kicsit jobban is álltam, mint reméltem. Látótávolságon belülre kerültek a többiek, a harmadik helyen érkeztem meg a csatornához. Itt vártak rám a segítőim, és örömmel nyugtázták, hogy milyen előkelő helyen futok.
Kísérőmmel, Márkus István Öcsivel változtattunk a frissítés módján: addig övtáskából oldottam meg, innentől kezdve azonban már lehetővé tették a szabályok, hogy a segítőket is igénybe vegyük. Két remek futó haladt előttem: a japán Tacuja Itagaki (Tatsuya Itagaki) és a tizenkét órás futás világbajnoka, az amerikai Zach Bitter. Ez óriási löketet adott, kis idő múlva már egy bolyban futottam velük. Innen egy darabig felváltva vezettünk, ők azonban elkövettek egy nagy hibát: elkezdték hergelni egymást, és próbáltak elszakadni tőlem. Mint kiderült, ezzel a vesztükbe rohantak. Az amerikai jócskán le is maradt, gyakorlatilag elszálltak a reményei a győzelemre. Jó másfél órán keresztül még együtt futottam a japán versenyzővel, de láttam rajta, hogy nincs rendben.
Százhúsz kilométernél átvettem a vezetést, és innen már csak magammal kellett megküzdenem.
Időközben megjött a jó hír: Csécsei Zoli feljött a második helyre.
A verseny következő nagy vízválasztója a hírhedt, több mint tíz kilométer hosszú szerpentinút volt, amelyen felfelé kellett futnunk, majd egy hegyes, szakadékokkal tarkított, kivilágítatlan ösvényen kellett eljutnunk az 1200 méter magas Parthenón tetejére. Már sötét volt, amikor a hegy csúcsához értem. Ekkor már százhatvan kilométer volt a lábamban, jól bírtam erővel. Gyors frissítést követően folytattam utamat, és egy szikladarabokkal nehezített meredek lejtővel kellett megbirkóznom. Többször begörcsölt a lábam, néha meg is kellett állnom, hogy megmasszírozzam. Mire leértem a sík terepre, szerencsére elmúlt a görcs.
Itt már nagyon vártam, hogy újra megpillanthassam segítőimet, hiszen ilyenkor ők jelentik a legnagyobb támaszt. Fokozatosan szakadtam el a többiektől, és a frissítőpontokon egyre nagyobb tömeg várt rám. Csupán harminc-negyven másodpercekre álltam meg, amin sokan elcsodálkoztak.
Az éjszaka e pontján egyre több kóbor kutya jött ki az utcára, és többször bele kellett fújnom a sípomba, hogy távol tartsam őket magamtól.
Hál’ istennek, megúsztam probléma nélkül.
Bár csupán kisebb emelkedők voltak hátra, még meg kellett küzdenem az úgynevezett „siratófallal”, pontosabban az oda felvezető csaknem tizennégy kilométeres emelkedővel. Szerencsémre éjjel egy körül értem oda, így a meleggel nem kellett megbirkóznom. Őszintén szólva nem esett jól a futás, kezdett fájni minden porcikám, ezért olyan történeteket játszottam le a fejemben, amelyekkel könnyebb volt átvészelnem ezt az igencsak nehéz szakaszt. Sokat gondoltam arra, milyen jó lesz Spártába érni, jóformán ez a gondolat vitt előre. Meglehetősen rossz állapotban érkeztem meg az utolsó nagy emelkedő tetejére, ezért Márkus Öcsi még utoljára gyorsan átgyúrta a lábam.
Mindössze huszonegy kilométer volt hátra a versenyből, és szerencsére végig hegyről lefelé kellett futnom. Spártához közeledve azt vettem észre, hogy egy gyerekekből álló biciklisraj jön velem szemben. Kísérőautóval a hátam mögött meglepetésként ért a látvány, először nem tudtam mire vélni. Egyszer csak beálltak mögém a gyerekek, és ujjongva követni kezdtek. Spártába érve tovább nőtt a gyerektömeg. Már nemcsak mögöttem, hanem mellettem is sokan tekertek. Volt, aki tapsolt, volt, aki egykerekezett.
Leonidász szobrához közeledve a célegyenesben fáklyát tartó lányok jelentek meg, akik kísérni kezdtek. Az adrenalintól már nem éreztem fájdalmat, egyre gyorsabban kezdem futni, és ahogy közeledtem a cél felé, láttam, mekkora tömeg vár rám. Ötven-száz méterre a szobortól felcsendült a zene, és előkerültek a kamerák is.
Amikor célba értem, és megfogtam a szobor lábát, rendkívüli boldogság öntött el, ekkor jöttem rá, hogy hajnal hatkor még sohasem jöttek ennyien elém.
A polgármester átadta a díjat, feltette az olajfakoszorút a fejemre, a fehér ruhába öltözött görög lányok pedig megitattak az Evrotasz folyó vizéből. A verseny zárásaként az önkéntesek a hagyománynak megfelelően levették a cipőmet, és megmosták a lábam.
Miután átestem az orvosi vizsgálaton, az egészségügyi sátorból kilépve mindenki fotózkodni akart velem, amitől úgy éreztem magam, mint egy sztár. A doppingvizsgálatot követően visszavittek bennünket a szállodába, ahol végre kipihenhettem magam. Este nyolckor aztán jöhetett az ünnepség és a felejthetetlen díjátadó, amelyen nemcsak értem, hanem a nők versenyében győztes Maráz Zsuzsiért és a második helyen végzett Csécsei Zoliért is szólt a magyar himnusz. Nem csoda, hogy azóta ultrafutónemzetként tekintenek ránk.”
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
