Egy órát aludtam. Linóleum, kényelmetlen, nem volt az igazi, főleg, hogy már 300 kilométer van a lábadban, de nevettem, amikor eszembe jutott: spártai körülmények! Na, ezek tényleg azok, de itt ugye teljesen indokolt… Azért már kevésbé van erőm nevetni, azt hittem, az éjjel sohasem érhet véget… – lassan telt az idő, de ennyi előnye van a kényelmetlen fekhelynek: inkább összeszeded magad, és útnak indulsz. Persze pihenni kell, látom, hogy a szervezet mindent felhasznál, amit eszem és iszom. A vártnál könnyebben engedett át visszafelé a hegy, három óra alatt túljutottam rajta, még a meredek szakaszokon is viszonylag jó tempóban haladtam, igaz, amikor bedagadt, belilult a bokám, csak csoszogtam, az órámat néztem: ennél egy tempósabb séta is gyorsabb lenne… Vannak nagy mélypontok, minek is tagadnám!
Alvás a dupla Spartathlon közben – fotó: Facebook
Hétfő van, a verseny 76. órájában vagyok most éppen. A tervezett menetidő ugye 96 óra lenne, húsz van még, csaknem egy egész nap, és nincs már hátra száz kilométer – de az azért még nagyon, de nagyon sok.
Egy spanyol srác csapódott mellém, másfél napja kerülgetjük egymást. Mutatta, két másik versenyző van viszonylag közel, de intettem neki: engem ugyan nem érdekel! Nem beszél angolul, én meg spanyolul nem értek, de jól elvagyunk, ha találkozunk. Valamit leejtett a srác, leguggoltam, odaadtam neki; nem mondom, hogy jólesett a mozdulat, de gond nélkül sikerült, aminek nagyon tudtam örülni.
Most úgy érzem, ha nem borulok fel, elérhetem a célt kedd hajnalban.
Blaskó Mihály naplójának második részét itt lehet elolvasni, az elsőt pedig itt – a dupla Spartathlon előtt pedig interjút is készítettünk vele.
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
