Bódis Tamás 150 kilométernyi futást követően állt az élre az idei Ultrabalatonon, és a folytatásban már nem is engedte ki a kezéből a vezetést, magabiztosan nyerte meg a viadalt.
„Hajnali háromkor értem célba, aztán még ötig beszélgettem a célkapuban, s végül nem is tudtam aludni, a délutáni eredményhirdetés után hazamentem, és addigra annyira fáradt voltam, hogy a galériánkra sem bírtam felmenni – mondta a verseny másnapján Bódis Tamás. – Most már egész jól vagyok. Igazából azért fájhat a futás, mert utána rögtön nem feküdtem le, majd amikor ágyba kerültem, nem jött álom a szememre, nem tudtam rögtön ELkezdeni a regenerációt. Egy ilyen verseny után felpörög az ember, rengeteg élmény éri, és gondolatban még valahol a pályán van akkor is, amikor már az ágyban fekszik.”
Bódis Tamás elmondta, februárban volt egy 24 órás versenye, amely nem úgy sikerült, ahogy tervezte, ráadásul meg is sérült, s mivel lassan gyógyuló térdsérülést szenvedett, így nem tudott százszázalékosan készülni és rajthoz állni.
Emiatt is kezdett óvatosabban, aztán azonban belelendült.
„Nem tudok csak úgy elindulni, hogy a verseny szépségéért fussak. Mindig ki akarom hozni magamból a maximumot, hogy lássam, az éppen mire elég – ha nem így történik, ha azt érzem, hogy maradt még bennem, csalódott vagyok. Az Ultrabalatonon szerettem volna dobogóra állni, általában ez a cél, és 20 óra körüli időeredményt tűztem ki magam elé.”
Ez pedig sikerült is, sőt a saját órája szerint nem is 221, hanem 223 kilométert futott – ez adódhat a kanyarok ívéből, a pálya vonalvezetéséből –, és ha levonja azt a plusz tizenkét percet, akkor még közelebbi az ideje a 20 órához.
Ráadásul ugye a dobogó is összejött (sőt), a győzelmet pedig karrierje egyik legfontosabb sikerének tekinti.
„Remek szervezésű, színvonalas versenyen állhattam rajthoz, köszönöm, hogy meghívást kaptam rá. A legnehezebb rész 90 kilométer környékén volt, átértünk a túloldalra, kicsit megütött a nap, kevesebb volt az árnyékos rész, ott jött egy holtpont, de szerencsére elég hamar sikerült leküzdenem. Aztán a következő 170 kilométernél következett, talán a frissítés nem sikerült megfelelően, vagy kicsit erősebben futottam meg egy emelkedőt. Ilyenkor az a kérdés, hogy meddig tart a holtpont és hogyan sikerül leküzdeni – mondjuk 20 perc vagy éppen egy-két óra alatt, én szerencsére hamar túlléptem rajta. A két holtpont mellett a vége volt még rossz, hiszen ahogy mondtam, az órám többet mutatott, és már csak két kilométer volt hátra, amikor megérkeztem egy ellenőrzőponthoz, s láttam, hogy 3.6 km – ilyenkor pedig plusz másfél kilométer is rosszul tud esni. Sokat segített a futás során Fábián Norbert, aki kerékpárral kísért végig, ami hatalmas támogatást jelent egy ultrafutónak, és egy jó kísérő nagyban hozzájárulhat a győzelemhez, noha neki sincs könnyű dolga, hiszen 221 kilométert kellett tekernie.”
A nehéz pillanatok mellett persze örömteli momentumai is voltak ám az Ultrabalatonnak, egyrészt természetesen a befutó pillanatai, azonban már útközben is akadtak jóleső részek.
Siófokon például nagyobb tömeg várta a futókat, kiabálták Bódis Tamás nevét, libabőrös is lett a fogadtatástól, s hozzátette, útközben is rengetegen szurkoltak neki, nekik, ez a biztatás pedig jólesik a futóknak.
„Egyelőre nem tudom még, hogyan alakul az évem második fele, ősszel lesz a Spartathlon, amit nagyon szeretnék, illetve a huszonnégy órás világbajnokság, s mivel a kettő között csak három hét van, ezért egyelőre megy a matek, hogy mi lenne a jó megoldás” – tekintett előre Bódis Tamás.
