Haladjunk kicsit visszafelé az időben: szombat este Maráz Zsuzsannán kívül önnek is szólt a Himnusz.
Az egész Spartathlon egyik csúcspontja volt az eredményhirdetés, nagy eseménynek számít a spártaiaknak. A hatalmas téren rengeteg ember gyűlt össze. Ismerősök mesélték, hogy leültek a hátsó sorba, aztán néhány perccel később már többsornyi ember került mögéjük, megteltek a kávézók. A turisták is érdeklődtek, tőlem például egy ausztrál utazó kért fotót, mondta, hogy megmutatja majd a gyermekének. Nagy élményt jelentett mindez – válaszolta Bódis Tamás, aki Bogár János 1991-es sikere után nyerte meg magyar férfiként a Spartathlont, és aki egy-két napot még Spártában tölt, díszebéden, gálaesten vesz részt.
Másabb volt, mint egy éve?
Az első sorban ülnek azok, akik teljesítik a Spartathlont, onnan hívják ki a dobogóra az érmeseket. A tavalyi is szép és jó élmény volt, de azért mégsem ugyanaz az első sorból vagy a dobogóról nézni.
Elképzelte a pillanatot? Erre készült?
Talán furcsán hangzik, de ez éltetett, ezért készültem húsz-huszonnyolc órát egy héten, akár tizenhárom edzéssel. Rengeteget résztávoztam négyszázas pályán, tűző napon futottam, és nem telt el úgy öt perc, hogy ne arra gondoljak, milyen lesz Görögországban, milyen lesz felállni a dobogóra.
Nagyon sok kedves üzenetet kaptam, kicsit népszerűvé váltam, ami különlegesen jó érzés. Visszaigazolást nyert a sok-sok elvégzett munka.
Munka mellett „dolgozott”?
Igen, sajnos kis hazánkban és talán másutt sem olyan támogatott a sportág, így dolgozom én is. Annyiban szerencsés vagyok, hogy a személyszállításban magam osztom be az időmet, ha akartam, délben befejeztem a munkát, és hazamentem edzeni.
Visszafelé haladva: mi történt a versenyen?
Kitaláltuk az edzőmmel a stratégiát, amely szerint haladnom kell. Az indulás előtt a segítőimmel, Márkus Öcsivel és a barátnőmmel átbeszéltük a szisztémát: mit kell odaadni egy-egy frissítőponton, mit kell betartatni velem. Korinthoszig 4.57-es átlagtempóval futottam, tudtam, hogy utána nagyon meleg lesz, jönnek az emelkedők, a nehezebb szakaszok, lassabban kell haladni. Igazából az egyik legkeményebb rész, amikor lejövünk a hegyről. Meredeken megyünk le, agyagos, laza a talaj, hatalmas kövekkel, ha kis lendületet veszünk, már meg sem lehet állni. Csetlik-botlik az ember, itt nagyon feszül a láb, könnyen el lehet esni. A másik a Siratófal, amikor kétszáz kilométer után következik nagyjából húsz kilométeres emelkedő.
Hogyan bírta ezeket a szakaszokat?
Fejben nagyon ott kellett lenni, mindig találnom kellett valamit, ami motivál. Ha mentálisan, lelkileg nem készül fel valaki, pusztán a fizikai munka nem biztos, hogy elég a teljesítéshez.
Önt mi segítette át a holtponton?
Azt hadd mondjam el, szerintem az a holtpont, amikor már a kiszállás küszöbére kerül valaki, eddig pedig nem jutottam el, még akkor sem, ha a harminchárom fok és folyamatos jegelés sok nehézséget okozott. Azt viszont mondhatom, ez volt életem legkeményebb futóversenye.
A nehezebb időszakokban – én így nevezném – sokat gondoltam anyukámra, aki beteges, évek óta szenved, nekem pedig csak néhány órát kell kibírnom.
Aztán amikor már nagyra nőtt az előnyöm, sokszor elképzeltem, mi vár rám a célban, mennyi embernek szerzek örömet. Nem akarok elfeledkezni a segítőimről, mert ugyan én futottam végig a távot, Márkus Öcsi és a barátnőm is kellett hozzá. Ez csapatmunka volt.
Felfogta már, hogy nyert?
Valahol igen, hiszen rádiók, újságírók jelentek meg, interjút kellett adni, ami örömmel tölt el, közben azonban még keresem a szavakat, gondolkodom, milyen idő is ez.
Szóval szép-szép, hogy győzött, de lehetett volna jobb is?
Nagyon maximalista vagyok, a legjobb dologban is keresem a hibát, főleg magammal vagyok kritikus. Néha az edzésen is felülírom a tervet – még futok, gyorsabban, mint kellene, és már az edzőm mondja, hagyjam abba. Igaza is van, meg kell húzni egy határt. Most mindenesetre kérdezgettem másokat, hogy akkor ezek igazi spartathlonos körülmények voltak? Mert két éve például hűvösebb volt az idő, miközben ezt a versenyt az jellemzi, hogy kánikulában futsz nagy távot. Többen is mondták, igen, tényleg meleg volt, azért harminchárom fok, az harminchárom fok, az időm is jónak is számít.
Ultrabalaton- és Spartathlon-siker, miközben a huszonnégy órás világbajnokság még hátra van. Micsoda év!
Februárban készültem egy huszonnégy órás versenyre, és milyen az élet, akkor lettem beteg. Fel is kellett adnom, a szervezetem nem bírta beépíteni a tápanyagokat, amelyekre szükség lett volna, sérülések értek. Néhány annyira maradandónak bizonyult, hogy az ultrabalatonos szereplést is veszélybe sodorta. Azon még patellasérüléssel küzdöttem, de aztán az Ultrabalaton szépen helyretette, azóta rendesen edzem. Nagyon örülök a Spartathlon-sikernek, ám még nincs vége az évnek.
Már a vébére gondol?
Olyan ez, mint az evés: ha sokáig fogyasztod a kedvenc ételedet, kicsit megcsömörlesz tőle, aztán ismét megkívánod. Valamelyest megemésztettem a Spartathlont, és már a világbajnokságon is jár az agyam. Ez lesz az utolsó verseny az idén, szóval „all int” akarok mondani – persze az észszerűség határain belül, hiszen mindig át kell gondolni, mit érdemes még kockáztatni, vállalni. Ugyanakkor nem tudok úgy odaállni a rajthoz, hogy fussak egyet, mindenhol ki akarom hozni magamból a maximumot, így a huszonnégy órás világbajnokságon is szívvel-lélekkel fogok küzdeni.
