Harminc évvel ezelőtt 24 óra és 15 perc kellett ahhoz Bogár Jánosnak, hogy teljesítse a Spartathlont, ezúttal 31:21:54-gyel a férfiak között a 33., abszolútban a 40. helyen fejezte be a legendás, 246 km-es eseményt.
A szerdai hazaútig még néhány napot Athénban töltöttek párjával. Hogy telt a pihenő?
A verseny után igyekeztünk regenerálódni, megmártóztunk a tengerben, némi városnézés fért bele, és az esemény másnapján futottunk néhány kilométert. Nagyon felemelő volt a gálavacsora, hiszen bár a járvány miatt nem terveztek nagy ünnepséget, az esten mégis kihívták a nemzeteket, sőt a főszervező külön megemlékezett a harminc évvel ezelőtti sikeremről. Nem számítottam rá, így igazán megérintett. Az volt a lényeg, hogy a magyar csapat tagja lehettem, és szurkoltunk egymásnak.
Azért ne menjünk el a jubileum mellett.
Utólag gondolkodtam el inkább rajta, mert előtte a versennyel foglalkoztunk. Egyébként lekéstem a rajtot… A legtöbb eseményen jelzik, hogy mennyi idő van még hátra, ám itt nem, így még elbabráltunk hátul a párommal és segítőmmel, Varga Ildikóval. Mindent ellenőriztünk, amikor hirtelen elrajtoltak. Ilyen hosszú távon ez összességében nem gond, de azért az első öt kilométer kicsit gyorsabb lett a tervezettnél, hogy visszakerüljek az első húszba.
Ahogyan futott, bevillantak a harminc évvel ezelőtti képek?
A rajt, az Akropolisz teljesen új volt nekem, hiszen mi akkor a Márványstadiontól indultunk, viszont később Korinthosz felé haladva próbáltam előhívni a „filmből” az emlékeket, és szinte semmi sem változott. Inkább a fizikummal kellett sokat foglalkozni, amire akkor nem különösebben figyeltem.
Hogyan építette fel a futását?
Biztonságra törekedtem, igyekeztem sokszor megállni, enni-inni, pihenni, amennyire lehet. A segítőim, Ildikó, illetve a Spartathlon Magyar Csapat Facebook-oldalon a versenyről is tudósító Oertel Nándor és Józsa Ádám nagyon erős csapatot alkotott, rengeteget tettek, hogy jól tudjak haladni. Sokkal jobban bírtam, mint amire számítottam, csak kisebb gyomorproblémám adódott. Eredetileg a szintidővel, harminchat órával terveztem, de talán túlságosan is biztonságira sikerült a futás, előfordult, hogy egy-egy megállás után kiestem a ritmusból, ám összességében egy szavam sem lehet. Rengeteg erőt adott, amikor hallottam, hogyan haladnak a többiek, hol áll Maráz Zsuzsi vagy sokáig Bódis Tomi, és a közösségi oldalon érkező buzdítás is sokat jelentett.
Spartathlon ötvenhét évesen a vártnál jobb idővel. Ha így kimondja, mi jut eszébe?
Az időeredménnyel nem foglalkoztam, a harmincegy óra már-már ajándék. Legutóbb 1994-ben futottam ilyen hosszú távot, hiszen az Ultrabalaton rövidebb, így egy kicsit tartottam a mostani kétszáznegyvenhat kilométertől, ám igyekeztem elhessegetni a gondolatot. Nagyon örülök az egésznek, és köszönöm mindenkinek, hogy itt lehettem.
Ezzel elköszönt a Spartathlontól?
Valószínűleg nem. A talán túlságosan is biztonsági futás miatt maradt bennem némi űr, a célban sem éreztem, hogy olyan nagyon-nagyon megviselt volna. Ha megadatik, jövőre visszatérek, hogy harminc órán belül érjek célba. Persze egy évvel idősebb leszek, ám jó lenne megpróbálni.
Mi következik most?
Úgy tervezem, hogy rajthoz állok az Ultrabalatonon. Nagy kedvenc, és a Spartathlon előtt arról beszélgettünk, ha nem sérülök meg, akkor úgysem bírom ki, hogy távol maradjak tőle. Nem tudom leállítani az agyamat… Ha addig már nem történik semmi, akkor elindulok, aztán meglátjuk, meddig jutok.
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
