Büki Tivadar, a 46 éves nemzetközi kamionsofőr Zalaegerszegen él a családjával, két fiú édesapja, akik közül az idősebb már egyetemista. Tivadar elmondása szerint csak felnőttként kezdett komolyabban ismerkedni az állóképességi sportokkal, gyerekként ugyanis inkább a küzdősportok érdekelték. Fiatalabb korában nem sportolt aktívan, majd tizenegy éve elkezdett országúti kerékpározni, kiegészítő edzésként nyolc évvel ezelőtt futni is.
Ez eleinte csak a téli hónapokra került Tivadar edzéstervébe, amíg nem lehetett kint kerékpáredzéseket végezni – később pedig átbillent a mérleg a futás javára.
Saját nézőpontja szerint öt éve ultrázik, az ő szemében ugyanis az ultrafutás a 200 kilométer feletti távoktól kezdődik. Az ultrafutás varázsa elég hamar beszippantotta Tivadart, akit bevallása szerint a kezdetekkor természetesen a kíváncsiság hajtott, később pedig a kihívás és a teljesítmény iránt érzett vágy inspirált. Ahogy egyre több ultrafutót volt szerencséje megismerni, attól kezdve már a társaság is magával ragadta. „Jó kis közösség, egy hullámhosszon vagyunk, otthon érzem magam köztük” – vélekedik a futó az ultrások társaságáról.
Ázsiai piros lámpák
Büki Tivadar áprilisban eredményesen szerepelt Maráz Zsuzsa, Simonyi Balázs és Roskovics Miklós társaságában a Japánban megrendezett Szakura Micsi futóversenyen. Az ázsiai kalandról így vélekedett:
„Hatalmas élmény volt. Az pedig, hogy a főszervező, Ogo Hirosi házában lakhattunk a verseny előtti napokban, exkluzív jelleget kölcsönzött az egésznek. A verseny szervezése japánosan hibátlan volt, a frissítőasztalokon szinte mindent meg lehetett találni. Igaz, kicsit fura és szokatlan volt, hogy a helyi szokások miatt mindent kérni kell. Negatívumként említhető, hogy a Spartathlonnal ellentétben itt semmiféle útlezárás nincs, a kiírás szerint például kizárnak, ha átmész egy piros lámpánál. Nagoja Gifuval egybeépülve óriási metropolisz, a verseny első negyven kilométere pedig végig városi szakasz, emiatt rengeteg idő veszik el, ami elég bosszantó. Számtalan olyan kicsi, lámpával biztosított utca volt, ahol három lépéssel átértem volna, ehelyett három perceket vártam mindenhol.”
Tivadar, aki még sohasem adott fel versenyt, úgy véli, hogy könnyű teljesítés nem létezik. Véleménye szerint aki a végén azt érzi, hogy könnyen ment, az – távtól függetlenül – nem tette oda magát rendesen. A 2017-es klasszikus magyar körversenyen, a sárvári 24 óráson elért 222 km-es eredménye a mai napig büszkeséggel tölti el. Saját bevallása szerint még igencsak kezdő ultrásként, azonban nagy céllal állt rajthoz, ugyanis akkor szerzett fix indulási jogot a 2018-as Spartathlonra, amelyet egyértelműen az eddigi legnehezebb versenyének tart.
„A végén a többórás durva vihar nagyon megkínzott, mert rettegtem, hogy lefújják miatta az egészet!” – emlékszik vissza az extrém körülményekre a futó. A kaotikus körülmények ellenére is hatalmas élményként élte meg a legendás görög ultra teljesítését, az idén azonban inkább egy kerékpáros megméretés kapott helyet az őszi versenyprogramjában. Néhány év múlva mindenképp szeretne egyszer szép időben is eljutni Athénból Spártáig, de nagyon szívesen kipróbálná magát egy igazi forró amerikai versenyen is.
A munkabeosztása határozza meg a heti edzéstervét, amit saját maga állít össze. A szinten tartás időszakában általában heti 80–100 kilométert fut, míg a célversenyre történő felkészülési hónapokban heti 110–140 kilométert is edz változatos tereppel és intenzitással. A kamionsofőr elmondása szerint az edzésprogramot mindig az aktuális heti megbízások útvonalába kell beilleszteni, ami gyakran nem egyszerű, cserébe viszont rendkívül változatos. „Van, hogy a portugál határ közelében barnulok, máskor Macedóniában kergetnek a kutyák.”
