Mennyire nehéz feldolgozni?
Nagyon – mondta Tangl Eszter, aki 32:29:16-os idővel egyedüli nőként teljesítette a dupla Vadlán Vadlán Terep Ultrát, azaz a 216 kilométeres távot. – Sokáig nem jött az a bizonyos katarzis, ami például a Kazinczy200 után megvolt. Sokáig nagyon furcsa érzéseim voltak, nem is ürességet éreztem, hanem azt, hogy még nem jöttem ki a szenvedős fázisból. Megkönnyebbültem, de alig hiszem el, hogy megcsináltam. Friss még az élmény, nem tudtam még összefoglalni magamban, hogy mi is történt. Ez most nagyon mély dolog, de természetesen örülök neki, hogy megéltem, mindenképpen pozitívan gondolok vissza rá.
Egyedüli nőként teljesítette a dupla Vadlánt: milyen érzés volt?
Szokás szerint nem néztem meg előzetesen a rajtlistát, de napokkal a verseny előtt szólt az egyik szervező, hogy hárman vagyunk lányok. Közeledve a rajthoz jelezték, hogy már csak ketten, amikor pedig odaértünk a helyszínre, a rajt előtt szóltak, hogy egyedül maradtam.
Az motivált , hogy végigmenjek, ne haljak bele, szerezzek jó élményeket és ne legyen veszélyben a szintidő. Ügyeltem rá, hogy a gyors lábúak ne húzzanak el, az első kör remekül is ment, tizenöt órán belül beértem, így volt némi időm pihenni a második rajt előtt.
Bennem volt, hogy a pihenés miatt ne kerüljek olyan állapotba, hogy ne tudjak odamenni a második rajthoz. Reméltem, ha ott leszek rajtra készen, akkor már nem lesz probléma. Egyébként a teljes mezőnyt nézve a második körre körülbelül fele annyian mentünk ki.
Milyen volt a futás?
Az első kör a megszokotthoz képest fordított irányba ment, utólag belegondolva könnyebb volt, mint a második. Szitált az eső, borús volt az idő, a pálya néhány részét pedig a csapadék utáni nyálkásság jellemezte. Például a Láz-tetőről a meredek lejtőn valóságos cipősízés történt fától-fáig… Az első körben nem volt probléma a futással, féltáv körül találkoztam Elblinger Bálinttal, onnan együtt haladtunk tovább, a második körben csatlakozott hozzánk a barátnője és még egy futótársunk. Tök jó volt együtt haladni, a célba is együtt értünk be éjjel fél tizenkettő körül. Az első körben megfájdult a térdhajlatom, így a pihenés is nyögvenyelősebben ment, másfél órát aludtam. A második körben nem akartam tudomást venni róla, jól tudom kezelni ezeket a helyzeteket, de a vége felé már annyira erős volt a fájdalom, hogy nem tudtam kizárni.
Azonban úgy voltam vele, innen már valahogy behúzom a lábam a célba. Nehezen akart jönni az a cél, volt olyan időszak, amikor azt gondoltam, hogy kicsúszunk a szintidőből, ám végül fél órát hagytunk benne. A második kör nagyon nehéz volt, eléggé elfáradtam.
Mi volt ezúttal a legnehezebb kihívás?
Tudtam azt, hogy a szintidő miatt is futni kell, ez más, mint a Kazinczy200. Utóbbi is kőkemény menet, nagyon szeretem, de ott megengedőbb a szintidő, több idő jut a pihenésre és a frissítésre a pontokon. Ellenben ez most egy valóságos, kőkemény futóverseny volt. A vége felé nehéz volt haladni, amikor ránéztem az órámra, akkor nyolc harmincas tempót láttam, ami eléggé lehangolt. Semmi más nem vitt be a célba, csak az akaratom, a testem megadta volna magát. Fogalmam sincs, hogy miért, de Antonio Vivaldi A négy évszak című műve ment a fejemben végig. Békés volt.
Milyen céljai vannak az esztendő hátralévő részére?
Elbizonytalanodtam a jövőt illetően, a célban úgy zokogtam, mint egy óvodás, úgy éreztem összetörtem. Akkora érzelmi lavina volt bennem, hogy máshogy nem is tudtam kiadni magamból. Nem tudom, ezután mi lesz, az is lehet, hogy idén már nem versenyzem, hanem csak magamnak futkorászom. Az igazat megvallva, vannak ötleteim, de a lábaim azt mondják, hogy hagyjam őket békén.
Fotók: Ultra Trail-Hungary
