Evezzünk spirituális vizekre, gyerekek!
Volt már itt olyan, aki megvilágosodott vagy kapcsolatot teremtett a szellemvilággal egy-egy hosszú futás alkalmával bódítószer segítsége nélkül?
Nem hiszem, hogy túl sokan, továbbá felesleges lenne elrontani az élményt futással. Mint tapasztalt pánikolós, nekem csak ilyen alkalmakkor volt hasonló, és nem éppen pozitív élményem, de meg sem világosodtam, csak annyi történt, hogy veszettül szédülök (és egyéb kellemetlen érzések), majd visszarángat a valóságba az, hogy még a hasmenés is elkap. Mondjuk, az anélkül is, de most ez mellékes.
Vannak kifejezetten ezek a zarándokutak, mint az El Camino, amit az utóbbi időben elég menő lett végiggyalogolni. Olyannyira, hogy már szinte libasorban lehet haladni. Pont itt, a csupasporton volt arról egy cikk, hogy az ember ne nagyon számítson spirituális élményre, mert a főút melletti menetelés lehet, nem a legmegfelelőbb közeg erre. Persze, nem lehetetlen, de ha félpercenként eldzsal az ember mellett egy kamion, részeg turistákkal teli busz, birkacsorda, viszonylag nehéz, bár előfordulhat, hogy valaki pont ettől kerül alfába. Mindenesetre egyszer megcsinálnám, csak idő, pénz és logisztika kérdése, pusztán ennyi a problémám, de… Nem kell elmenni a több ezer kilométert, hogy az ember egy kis lelki feltöltődéshez jusson a semmi közepén.
A legkézenfekvőbb terep erre a kocsma. Azon kívül pedig már annyi itt a kör, hogy válogathat az ember bőven: Szénás-kör, Rókás-kör, Vérkör, ilyen kör, olyan kör, Kék túra. Bár pont ezek azok a kivételek, ahova nem mernék egyedül menni, mivel egy szimpla tuja láttán is zavarba jövök, és képes vagyok eltévedni, így jól jönne egy társ, aki képes jobban tájékozódni, vagy ha nem is, de legalább ketten tévedünk el.
Viszont a kettős eltévedés máris gátat vet annak, hogy eljussak a nirvánába, mondjuk, egyedül is, mert a folyamatos feszültség, hogy eltájolódom, jön a medve, a nyakamba ugrik egy madárpók, mind itt tartanak a szamszárába.
Szóval, lelkileg, genetikailag vagy akárhogyan alkalmatlan vagyok az ellazulásra (csak a záróizmaim képesek erre, de azok nagyon). Na, ezért se lehet tőlem olyat olvasni, hogy milyen szuper egy edzésem volt, s hogy minden percét élveztem, mert amikor hétfőn meglátom, hogy vasárnap három és fél órát kell futni, már sírni támad kedvem és nem a gyönyörűségtől, hogy milyen lélekmelengető élményeim lesznek a festői Óbudán. A nihilista edzést követő pár napot már ne is említsük, amikor úgy járok fel s alá, mint aki durván kihágott az éves ittas pajtatáncon, bár egyes futófilozófiák szerint meg kell élni a fájdalmat, mert hát ez is hozzátartozik a hosszútávfutás csodáihoz, meg ez adja az egész sava-borsát. A fene se tudja…
A magam részéről inkább bedobok pár levél Cataflamot, a gyógyszeriparban még mindig jobban bízom, mint a testi gyötrelmek okozta gyönyörűségben.
Jó, volt már olyan verseny, amelyen egy idő után indokolatlanul elfogott a bőgés, és nem bírtam abbahagyni, de ennek egyik oka ismét a „mi a bánatot keresek én itt, és miért nem a folyó túlpartján lévő dizsiben vagyok ahelyett, hogy itt szívnék, mint a torkosborz” fíling, a másik, amikor végre vége az egésznek, és ennek jobban örülök, mint ovis gyerek a Mikulásnak, a harmadik a csalódottság, hogy ezt nagyon elcsesztem, mert nem fejeztem be, vagy az elvárásaimhoz képest jóval gyatrább eredményt mentem, és szégyellem magam az egész világ előtt.
Egyiket sem mondanám üdítőnek.
Gondolkodtam azon – mint másnál, amikor kiül a polifoamra lótuszülésben -, hogy a futás lehet-e egyfajta meditáció.
Valószínű igen, de nem nekem, mert gondolkodom minden hülyeségen, holott pont az elme kitisztulása lenne a lényege az egésznek.
De nagyon nem is várható el, mert ha meg van adva az idő, és meg van adva, hogy hányszor hány percet kell intervallozni, a meditálásra nem nagyon marad idő, pedig igény vóna rá, csak valószínű nem a sziget vagy a Bikás-park, illetve nem is egy verseny erre a legmegfelelőbb hely és alkalom, ahol az idővel meg a távval szívatod magad.
De nem kell feltétlen spirituális élményekre vágyakozni egyből, elég maga a nyugi, amikor nem stresszel sem a pulzus, sem a tempó, sem az idő meg a többi nyomasztó kötöttség. Erre igencsak vágyom már nagyon régóta, és ilyenkor úgy érzem, keresztül-kasul tudnám hágni az Alpokot. Persze lehet, hogy a tetememet öt év múlva megtalálja egy bernáthegyi – de mit számít, csak abban a nyakában fityegő kis hordóban legyen brandy.
