Az aranyérem megszerzését tűzte ki célul a rajt előtt?
Abszolút nem volt benne a győzelem a levegőben – mondta Bor-Szeifert Adrienn. – A UTT-re év elején hirtelen felindulásból neveztem, addig egyáltalán nem volt tervben. Alapból az ötven kilométeres Ultra Lupa-tó volt a naptáramban, de közben az a verseny megszűnt, így másik után kellett néznem. Tavaly egy ötvenhárom kilométeres Fighters’ Runt teljesítettem, és mivel remekül sikerült, ezért akartam egy egyéni ultrát. Ám a sors úgy alakította, hogy az Ultra Lupa-tó törlése miatt csalódottságomban beneveztem az Ultra Tisza-tóra. Úgy éreztem, ezt a hatvanöt kilométert még reálisan teljesíthetem. Egyáltalán nem merült fel bennem, hogy akár érmet is szerezhetek, az meg, hogy győztem, egyenesen elképesztő. Már a teljesítéssel teljesen elégedett lettem volna.
Milyen volt a futás?
Maratonit többször futottam már, igaz, még egyszer sem versenykörülmények között, illetve ott van az ötvenhárom kilométeres Fighters’ Run, így magasan ez volt eddig egyben a leghosszabb távom. Volt már korábban hetven kilométer, de több részletben. Szeretem a csapatversenyeket, de nyilván nem ugyanaz, mint az egyéni, ott akár több óra is eltelhet két futás között. Hogy mit vártam az UTT-től? Nem tudom. Ahogy közeledett a rajt, úgy kezdtem el egyre jobban elbizonytalanodni. Mivel későn jött a nyárias meleg, nem tudtam a szervezetemet teljes mértékben felkészíteni, nem tudtam, hogy reagálok a hőségre. Körülbelül egy óra olyan edzésem volt, amely jól lemodellezte, hogy milyen körülményekre számíthatok az UTT-n, egy nagy eső után Gödön. Akkor tizenkét kilométer után abbahagytam a futást és azon gondolkodtam, hogy lemondom a nevezést, ráadásul az utolsó másfél hétben lábsérüléssel bajlódtam, így abszolút nem volt semmilyen elvárásom, nem tudtam, hogy mit bírok. Mivel a Berlin Maratonra készülök, így tudtam, a maratoni távig jó kis teszt lesz, addig mindenképp megfelelően kell futnom, felmérőként fogtam fel, hogy hol is tartok. Az elején volt még egy kis árnyék, ekkor úgy voltam vele, ezt ki kell használnom, a lehető legtovább kell jutnom, amíg még van ilyen szakasz. Az első tíz kilométeren négy ötvenötös tempóban haladtam, harminc kilométerig komfortosan is éreztem magam, majd jött a nagy meleg. Ám tudtam, hogy negyvenkét kilométerig mennem kell előre, nem lassulhatok. Annak ellenére, hogy fáradtam és a hőség is elkezdte éreztetni a hatását, motivált voltam és jól éreztem magam. A maratoni táv után aztán jött a mélypont, néhány kilométeren keresztül úgy éreztem, hogy nem haladok előre, sosem lesz vége a versenynek… Aztán negyvenhét kilométer körül kezdtem túllendülni, jegeléssel és nyakon öntéssel mentem tovább, illetve a fejpántot sapkára cseréltem. Huszonkét kilométernél megelőzött egy lány, de amint visszaelőztem, elkezdett motiválni, hogy első vagyok, és ezt bizony már nem szeretném kiengedni a kezemből. Az utolsó tíz kilométeren az volt a cél, hogy megtartsam az első helyet.
Ne hallgassuk el, miután megelőzte riválisa, elképesztően sportszerű gesztust tett.
Miután elment mellettem, két kilométerig futottam mögötte és láttam, hogy sokszor nézeget hátra. Tudtam, nem azt figyeli, hogy lemaradtam-e, hanem a kísérőjét várta. Szóltam a férjemnek – aki az én bringás kísérőm volt –, hogy menjen előre, kérdezze meg, hogy tud-e segíteni neki, szüksége van-e bármikre. Kiderült, hogy valóban a kísérőjét várta, mert szüksége volt vízre, amit a férjem adott neki. Jóleső élmény volt, hogy egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy visszaéljek a helyzettel, hogy ismét az első helyre törjek, segíteni akartam neki. Korábban nem kerültem ilyen szituációba, de a lelkemnek jót tett, hogy egyáltalán nem akartam a javamra fordítani a helyzetet, és a sportszerűség győzött Ezért marad felejthetetlen élmény.
Mi okozta a legnagyobb kihívást?
Az a pár kilométeres hullámvölgy volt a legdurvább, amit említettem, de tizenkét-tizenhárom kilométerrel a vége előtt is jött egy negatív hullám, illetve a combom kezdte feladni. Hiába, a lábaim nincsenek hozzászokva ehhez a távhoz. Éreztem, hogy csoszogós lett a futásom, nem tudtam már szépen emelni a lábam és a dinamikára sem tudtam figyelni. Fejben megbeszéltem magammal, ahogy fárad a láb, úgy lesz egyre rosszabb, de menni kell előre.
Milyen céljai vannak az év hátralévő részére?
A következő nagy feladat a szeptemberi Berlin Maraton lesz, amelyen három óra harmincon belül szeretnék beérni. Biztosan nagy élmény vár rám, hiszen ez lesz az első hivatalos maratonim. A továbbiak? Sokan azt mondják, hogy megvan a hatvanöt kilométer, jöhet a száz meg az a fölötti távok, de… Elképesztően felnézek az ultrafutókra, de nekem nincsenek komolyabb ultrás céljaim, „csupán” a terepultra mellett mindenképpen szerettem volna egy aszfaltosat is. Az Ultra Tisza-tó jó kis határfeszegetés volt, de nem tervezem növelni a távot, maradok a maratoninál. Kis híján elfelejtettem, hogy a kutyás futás volt számomra a kezdet, így indult el a futóéletem, és mindig is ez marad a szívem csücske.
