Még friss az élmény, hiszen vasárnap este érkeztünk haza az augusztus 27-én megrendezett berlini (Berlin/Bernau) 100 kilométeres világbajnokságról. Nekem már önmagában a versenyen való részvétel is óriási dolog, mivel évek óta szerettem volna kijutni világversenyre, így egy nagy álmom vált valóra múlt szombaton. Mégis, van pár olyan meghatározó momentum, amelyeket ki tudok emelni, mert annyira emlékezetessé teszik ezt az élményt.
A PÁLYA
A verseny előtt szerettük volna bejárni a pályát, de nem jutott rá idő. A pályarajz alapján láttuk, hogy a 7.5 kilométeres körön lesz két fordító, de alapvetően sík és könnyen futható lesz. Ahogy megtettük az első kilométereket, a festői környezet minden várakozásomat felülmúlta.Az út egy parkon keresztül vezetett, amelynek mindkét oldalát fák szegélyezték. Az aszfalt végig sima volt, sehol egy göröngy vagy kátyú. Bár csak néhány percre sütött ki a nap, és végig borongós, felhős idő volt, egyáltalán nem zavart, sőt… Ez a misztikus és mesebeli hangulat percekre el tudta feledtetni velem, hogy egy világversenyen futok.
CSAPATMUNKA
Szokták mondani, hogy a futás magányos sport… valóban, a pályán mindenki egyedül fut, de az edzővel való készülés is csapatmunka, és sok verseny szinte kivitelezhetetlen megfelelő segítő(k) nélkül. Már a szervezés során is megmutatkozott az igazi csapatszellem, és így volt a verseny alatt is. Volt, akinek az edzője, másnak a családtagjai segédkeztek a frissítésben. Mivel edzőm, Szabó Gábor is futott, egyik csapattársunk, Tóth Szabolcs vállalta a frissítő szerepét, minden körben ő adta oda, amire szükségem volt. De az edzők, segítők minden egyes versenyzőre odafigyeltek, akárki haladt el a pályán, egy emberként mozdultak, és kérdezték, mit szeretne. Végig éreztem, hogy jó kezekben vagyok.
EGYÜTT EGY PÁLYÁN
Csapatban futni különleges élmény. A nehézségek, problémák sokkal elviselhetőbbek, az örömök, sikerek megsokszorozódnak. Körözős versenyen ráadásul többször látjuk is egymást, ki milyen lelkiállapotban van, együtt izgulhatunk egymásért és a közös cél eléréséért.
Ez az, ami most is rendkívül motiváló volt: tudtam, egy célért küzdünk mindannyian, hogy a lehető legjobb időt fussuk, ne csak magunkért, hanem a magyar csapatért is. Minden körben, amikor találkoztunk, akár egy mosollyal vagy integetéssel jeleztük, hogy figyelünk a másikra. Ahogy elhaladtunk egymás mellett a csapattársaimmal, én is új lendületet kaptam.
CIPŐCSERE
Nem vagyok a gyors döntések híve, szeretek „agyalni”, de a futásban erre nem igazán érünk rá. Vannak helyzetek, amelyekre nagyon gyorsan kell reagálni, és sok múlik a helyes döntésen. Nagyjából a táv felénél elkezdett fájni a jobb lábam, folyamatosan lassultam, és azt éreztem, képtelen leszek folyatni. De fel sem vetődött bennem, hogy kiálljak, vagy feladjam, mindenképp szerettem volna lefutni a távot, bármi is történik. Kockáztattam, hogy időt vesztek, de a továbbhaladás érdekében kb. 50 kilométernél szóltam Szabinak, hogy cipőt kell cserélnem. Ő azonnal elrohant a kisbuszhoz, és már hozta is – alig volt időm egy kicsit szusszanni, már szaladhattam is tovább. Bár a sebességemet nem sikerült visszahozni, egy kicsit lassabb tempóval be tudtam fejezni a versenyt.
NEMZETI LOBOGÓVAL BEFUTNI A CÉLBA
A célba érkezés önmagában öröm, hiszen jön a várva várt megkönnyebbülés, de azt el sem tudtam képzelni, milyen érzés lehet majd a magyar zászlóval befutni.A verseny közben derült ki, hogy elmérték a pályát, amit a szervezők úgy korrigáltak, hogy a célkaputól egy újabb kis kört kellett megtenni. Ezt szinte a legvégén tudtam meg, így nem csoda, hogy az utolsó pár száz méteren már küzdöttem a könnyeimmel, mert nagyon szerettem volna megérkezni. Amikor Maráz Zsuzsi a kezembe adta a zászlót, és biztatott, hogy mindjárt vége, csak néhány méter, akkor tudatosult bennem: „Ennyi volt, tényleg vége az első világbajnoki versenyemnek?” Olyan hamar eltelt az a 8 óra 23 perc, amit a pályán töltöttem… Ahogy beértem, végtelen hálát éreztem, hogy eljuthattam idáig. Ezúton is köszönöm mindenkinek, aki ebben segített. A befutófotón végül sikerült mosolyognom, hogy egy szép pillanattal búcsúzzam ettől az örömteli, de kemény futamtól, ami örök emlék marad.
Cseke Lilla blogsorozatának részei
1. A legszebb szigetkör
2. A legszükségesebb feladatok verseny előtt
3. Amikor a legnehezebb…
4. Legbosszantóbb bakik
5. A legnagyobb áldozatok
6. A legnagyobb félelmek
7. A verseny legjobb része
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
