Az év utolsó napjainak egyike, a szombati is rohanós volt, pedig – szokásommal ellentétben – egyáltalán nem futottam. Véget ért a barátokkal az amerikai túra, magyar idő szerint hajnali ötkor, ott kint késő este indult a gépünk New Yorkból Varsóba.
A közvetlen járattal akartunk jönni Budapestre, de azt törölték, és két opció volt: vagy pénteken jövünk, vagy még két további napra kint maradunk – vagy lesz ez a szombati utazás. Ezt választottuk: New Yorkban mínusz egy nap a tervezetthez képest is fájó tud lenni, de szombat este itthon akartunk lenni, így a plusz két nap ugyan vonzó volt, de elköszöntünk az Egyesült Államoktól.
Dél körül, egy óra tájt értünk Lengyelországba, délután egy óra sem kellett, hogy a varsói Chopin reptérről a Liszt Ferenc repülőtérre érjünk, azonnal kocsiba pattantunk, irány Debrecen. Hazaérve gyors zuhany, a bőröndöket ki sem tudtuk pakolni, mert rohantunk a Főnix Csarnokba, a Tankcsapda koncertjére – ezért nem jöhetett szóba a kirándulás kétnapos meghosszabbítása.
A futás? Bronxban, ahol béreltünk egy házat néhány napra, egyszer, egy végtelen hosszú sugárúton futottam nyolc kilométert.
Amerikában inkább néztem a sportot: eljutottam a Metlife Stadionba, ahol a New York Jets és a Pittsburgh Steelers játszott NFL-alapszakasz-mérkőzést, és nem hagytam ki a Madison Square Gardent sem: a Washington Wizards nyert a NY Knicks ellen.
A bronxi nyolcas mindenesetre belefért az átlagomba. Tavaly ugyanis 2500 kilométert teljesítettem január elseje és december 31. között, és a 2018-as eredményt nyilván túl akartam szárnyalni. Írogattam, mennyit futottam, hol tartok, és amikor már láttam, a 2500 meglesz, kerestem valami elérhető, de nekem értelmes célt.
Oké, tudom, ilyenkor kicsit beteg fiú vagyok, osztok, szorzok, és az jött ki: ötvenkét hét, heti ötvenkét kilométer, az 2740 (ha van kedvük, számoljanak utána: 52 szorozva 52.6923077 kilométerrel, így jött ki pontosan), és ez naponta hét és fél kilométert jelent. Az pedig nekem egy pont belátható távolság: a lakhelyemtől Józsáig pont hét kilométer a táv: órával, biciklivel, GPS-szel, mindenhogy lemértem már, olyannyira, hogy egy erre a célra beszerzett spray segítségével még ki is jelöltem magamnak: hol vagyok a rajttól számítva egy, kettő, öt kilométerre. Egy villanyoszlopot érintek meg, ott fordulok vissza, 14 km az edzés, és ezt szeretem: hazaérek, zuhany, és mehetek a dolgomra.
Szóval, ez azért is jó nekem, mert láttam, napi átlagban mekkora az a táv, amit el kell érnem: picit több, mint a józsai villanyoszlop, nem messze az iskolától.
Az évem? Abszolút szuper volt, hiszen a távot és az időt is tudtam növelni-javítani. Az UltraBalatont Viktor barátommal kettesben teljesítettük, vagyis 110 kilométert futottam a tó körül, ami nagy élmény volt, és régi vágyam is teljesült Kassán: három és fél óra alatt célba értem a maratoni versenyen, az érmemen is ott az idő, 3:25:47 – sokszor mondtam, hogy a 3:29.29 is jó nekem, csak a második számjegy legyen kisebb a hármasnál, ez sikerült, és boldog voltam.
Az élvezetért futok jövőre is, de ismerem magam, javítani akarok tovább is, pedig nem biztos, hogy van értelme. De mondom, ez valami betegség lehet, jó értelemben persze, hajtja az embert, motivál…
Az UB-ra beneveztünk megint duóban, az szuper lesz, alig várom, és nem tudom, el akarom-e érni a 2800 kilométert, de el tudom képzelni, hogy nem hagy majd nyugodni ez a gondolat…
