Elköteleztem magam egy márka mellett. Tulajdonképpen véletlenül, nem volt benne szándékosság, legalábbis eleinte. Szerintem nyolcadikos lehettem vagy elsős, nem is tudom, amikor láttam egy gyönyörű fehér sportcipőt a kirakatban. Fehér, az oldalán három csík: piros, kék, piros – belezúgtam egyből. Még az ára is megvan: ezernégyszáz forint.
Azt mondod, nem sok? Akkoriban nagyon sok volt egy kamasznak, akinek csak hatszáz forint spórolt zsebpénze volt. Ám a tesóm, a másfél évvel idősebb Zoli kisegített, talán látta, mennyire vágyom erre a csukára, és kipótolta a pénzt. Megvettem. Nagyon nagy királyság volt abban suliba menni, mindenki nézte, irigykedtek, beszóltak, de meg sem hallottam. Azt hiszem, azóta tetszenek az Adidas cipői (ha ez a reklám helye, bocsánat, de szerintem ez már kiderülhetett).
Amikor pedig felkerültem a Loki első csapatába, ugyanez a cég öltöztette a csapatot – akkor már kaptam futballcipőt, de addig nekem kellett megvennem –, később bekerültem az olimpiai, majd a felnőttcsapatba. Szóval, régi a kapcsolat, de a minőségre akkor jöttem rá, amikor mást is kipróbáltam. Amikor futni kezdtem, és láttam, miben sportolnak mások, találtam két másik meghatározó márkát, és sokan mesélték: ezt szeretik, ehhez ragaszkodnak. Vettem ezekből is, de képtelen voltam betörni őket, legkésőbb a huszadik kilométernél feltörték a lábam. Vásároltam egy új Adidast, és semmi bajom sem volt vele, akkor jöttem rá: nem kell tovább kísérleteznem, nekem ez lesz a megfelelő.
Az egykori szélső a futball után inkább fut, de továbbra is kötődik Debrecenhez
Nemrég a budapesti Wizz Air-félmaratonon is ebben futottam.
Szeretem a városi versenyeket, fantasztikus a hangulat, szól a zene, sok ember az utak mentén – eleinte úgy feldobott a légkör, hogy rendre „elfutottam” magam.
Úgy éreztem, lassú nekem a tempó, elszaladtam, majd a végén kidőltem, és akiket a táv elején lehagytam, szépen visszaelőztek…
Legutóbb említettem, hogy a novemberi torinói maratonira készülök. A tizenhárom hétig tartó felkészülés egyik állomása volt a budapesti feles, de most próbáltam tudatosan készülni, kizárni a külső körülményeket, nem beszélgettem senkivel, csak magamra, az időmre, az előre eltervezett tempóra figyeltem. Az egy óra harmincasok mögé helyezkedtem, végig velük mentem. Hiába éreztem közben, hogy tudnék gyorsabban menni, tartottam a tempójukat, és az utolsó kilométert nyomtam meg: 1:29.21, ez a vége.
Legutóbb írtam, hogy 3:30 a maratonon teljesített időm, szakemberek szerint valamit rosszul csinálok, mert ilyen félmaratonnal 3 óra 5 perc körül célba kellene érnem.
Novemberig van idő kitalálni, hogyan fussak, de azt már tudom, hogy miben. Narancssárga felső, fekete alsó (nem kell bele hálós rész, ha olyat kaptam, ollóval mindig kivágtam) és vastag talpú, de rugalmas boost cipő – ha a tervezett idő meglesz, nevezek a bostoni versenyre. Az az álmom.
