Be van gyulladva a foggyökerem, vagy valami ilyetén jellegű cucc, aminek következtében megint dagadt a fél fejem, pedig egész este jegeltem, így a megszokottnál is frusztráltabb és dekoncentráltabb leszek a mai adásban, nézzétek el nekem.
No de miről is akarok szót ejteni?
Gondolom, már elég sokakat éget az UTH-láz, és mint mindig, jut az év minden hétvégéjére egy halom verseny, ahol kapsz, illetve kapunk rajtszámot, amelyet reflexből valahová elhelyezünk ruházatunk különböző pontjaira – általában a felsőtestet fedő pólóra, merészebbek vagy azok, akik nagyon féltik a ruhaneműt, a bőrükre. A felkészültek, illetve a tudatos kollégák pedig már rég beszereztek rajtszámtartót néhány ezer pénzért, ami csodás találmány, nem kell vele vacakolni, feldobod rá a rajtszámot, felcsatolod a derekadra, és aztán a verseny alatt cserélgetheted a ruhatáradat ahányszor akarod, anélkül, hogy a papírral, biztosítótűvel kellene vacakolni, mert az továbbra is szépen a helyén marad. Ez a kütyü immár bármelyik sportboltban beszerezhető könnyedén, és mondom, nem egy nagy tétel, futja még a hó végén kifizetni a számlákat.
Megvallom őszintén, mostanság nem éltem eme csodás felfedezés adta lehetőségekkel, hanem fogtam a ziherejsztűt, oszt feldobtam a pólóra a rajtszámot, nem kímélve a technikai póló pazar anyagát.
Miért is?
Az egyik válasz elég prózai.
Egyrészt gőzöm sincs itt az őskáoszban, hova tűnt a rajtszámtartóm, pedig van belőle vagy három, másrészt ha tudnám is, hol vannak, nem túl megbízható memóriámnak hála úgyis otthon felejtem. A harmadik válasz inkább érzelmi töltetű: mert nem szeretem. Mert hol meglazul, aztán szórakozhatok feszt annak megigazításával, hogy ugyan ne méltóztassék már lecsúszni a bokámig, de valamennyi levegőhöz is jussak, ha esetleg túl jól sikerül a pánt meghúzásának művelete. S ezt a verseny jellegétől függetlenül sikerül eljátszani jó néhányszor, bár valószínű, én vagyok a béna, hogy nem bírok el már ezekkel a huszonegyedik századi találmányokkal.
Továbbá, itt van még egy magyarázat: dörzsöl, de kegyetlenül.
Szeretek én utólag vardarabokat szedegetni magamról, de érzem, hogy már fáj, s még csak féltávnál vagyok, tovább dörzsöl, és érzem, hogy „ebbű, bizony, baj lesz more”, mert irháig leviszi a bőrzetem, így az egész história nem igazán boldogító.
Aztán otthon, amikor van bátorságom megnézni a végeredményt, s konstatálom, hogy úgy nézek ki, mint valami szereplő egy régi brazil rabszolga-kereskedelmi sorozatban, könnyes szemmel húzok el fürdeni, mert fizikai megpróbáltatásaimnak még csak most jön a java: zuhanyozni illenék.
A víz és tusfürdő kombója olyan élményt nyújt, amikor ráfolyik az érintett területre, hogy mondanom sem kell, agykérgem beszédért felelős területe azonnal bekapcsol, és káromkodásának széles palettáját kínálja fel nekem, amellyel élek is szorgalmasan. Mondjuk, enélkül is szoktam rendületlen, de az most más téma.
Szóval, marad a puritán megoldás, a tűzdelés.
Természetesen irigylem azon bajtársaimat, akik mindennemű hacacáré nélkül képesek viselni a tartót, meg nem olyan demensek, hogy otthon felejtik. Kétségtelen, esztétikusabb viselet, és persze szempont, hogy – ha a bőrt nem is… – a pólót kíméli, mert ugye ez is lényeges. Okés, a néhány ezres tételű pólóért annyira nem aggódunk, de ha már kiadsz tíz rugót egy ilyen darabért, vagy amihez különösen erős érzelmi szálak fűznek, nem lenne túl jó, ha kár esnék benne, midőn lyukat eresztesz belé. Bár lekopogom, ilyen jellegű problémám még nem akadt, mármint hogy a rajtszámfelaggatás miatt ment volna tropára egy póló. Ennek oka lehet az, hogy nem járok sűrűn versenyre, illetve úgyis csak egy-két darab feláldozható pólóm van, amit versenyre szeretek hordani, aztán ha netán már több lyuk lenne rajta, mint anyag, akkor jöhet a klasszikus szöveg: nem baj, van másik!
