A 31. 100 kilométeres berlini világbajnokságon több kiemelkedő eredmény is született. Csáki Enikő 8:04:07 órás idővel ért célba, ezzel női csapattársai közül ő futotta a legjobb időt, amely a W45-ös korosztályban bronzérmet ért. A gyógytornász-manuál terapeutaként dolgozó Enikővel az idáig vezető útról és a világbajnokságon szerzett élményeiről beszélgettünk.
Enikő, fantasztikus versenyen vagy túl. Hogy vagy most, hogy érzed magad?
Még mindig a fellegekben járok, mert óriási élmény volt ez a futás! Szabadnapot vettem ki, itthon teszek-veszek, próbálom elfoglalni magam, de lélekben még mindig ott vagyok a bernaui pályán.
Nem csoda, hiszen te futottad a legjobb időt a magyar csapatban a nők között. Számítottál erre az eredményre?
Azt sejtettem, hogy jól sikerülhet, hiszen rengeteget készültem a versenyre, és nagyon motivált, hogy ilyen erős csapatban futhatok. Az edzőmmel, Deli Gergővel nagyjából ilyen tempót gondoltunk reálisnak a felkészülésem alapján, de hogy meg is tudtam valósítani a versenyen, annak nagyon örültem, mivel tudjuk, hogy ilyen hosszú távon bármi közbejöhet még a legtapasztaltabb futóknak is.
Még csak ez volt a második 100 kilométeres versenyem és a harmadik hosszabb futásom, szóval nincs még akkora tapasztalatom benne.
Magyar érmesek Berlinben: Erős Tibor, Garai Ágnes, Cseke Lilla, Csáki Enikő, Berényi Imre
Ezek szerint nem ultrázol olyan régóta?
Valóban nem, tavaly októberben futottam egy hatórás versenyen, amelyen 75.5 kilométerrel értem célba, és idén tavasszal volt az első száz kilométerem.
Az októberi eredményből is látszik, hogy nemcsak állóképességed, hanem megfelelő gyorsaságod is van, amit a hosszabb távokon kiválóan tudsz kamatoztatni.
Az általános iskolában és a gimnáziumban igazolt gátfutó voltam nyolc évig, ami kiváló alapokat adott. Az egyetemi évek alatt abbamaradt a sport, nem volt rá időm, majd mintegy tizenöt éve, a gyermekeim megszületése után kezdtem ismét futni. Fokozatosan készülgettem, negyvenéves koromban futottam először maratonit. Ezután kezdtem együtt dolgozni Gergővel, aki nemcsak edzőm, hanem munkatársak is vagyunk.
Akkor elég jól ismeritek egymást. A jó kapcsolat is hozzájárul az eredményeidhez?
Szerintem igen, mert nagyon jó köztünk az összhang, ami nagyon fontos. Nyolc éve működünk együtt, egy hullámhosszon vagyunk, ismerjük egymás reakcióit. Általában én döntöm el, hogy milyen versenyen szeretnék indulni, és Gergő mindenben támogat, segít a felkészülésben, hogy a lehető legjobbat hozzam ki magamból. Így jött az ötlet is, hogy kipróbáljam magam hosszabb távon. Évekig próbáltam három óra alá bevinni a maratoni időmet, de aztán elengedtem.
Monotonná vált mindig ugyanarra edzeni, ugyanarra készülni. Szerettem volna kipróbálni valami izgalmasat, ismeretlent, erre a száz kilométer nagyon jónak tűnt.
Kíváncsi voltam, mit tudok, mi van bennem ezen a távon. Sajnos 2021 tavaszán koronavírusos lettem, így akkor nem tudtam elindulni hosszabb távon. Hónapokig tartott, mire rendbe jött a pulzusom, és szinte a nulláról kellett újrakezdenem a készülést. Idén ugyanez volt a helyzet, év elején újból a Coviddal küzdöttem, de mindenképp szerettem volna száz kilométert futni, hogy a világbajnokságra legyen tapasztalatom. Így indultam áprilisban Martonvásáron.
Mennyiben segített Berlinben, hogy már volt tapasztalatod?
Nagyon sokat, mert az elsőnél el sem tudtam képzelni, hogy hogyan tudom végigfutni, hogyan reagál majd a testem, az izomzatom. A tapasztalat magabiztosságot adott, hogy szépen végig tudom vinni. Sikerült jól belőni a tempót, akárcsak korábban, figyeltem a pulzusra, az érzéseimre támaszkodtam, és fejben is ott voltam.
Történt bármi, ami kizökkentett verseny közben?
Nem igazán. Végig sikerült tartani a fókuszt. Fél ötkor keltünk, de nem éreztem korainak, az idegrendszerem rajtra készen állt. Jutott idő a bemelegítésre is. Gyanús volt, hogy az órám rosszul mér, de kiderült, hogy elmérték a pályát, és a harmadik körben jelezték, hogy a végén még lesz plusz nyolcszáz méter. Mivel fokozóra terveztük a tempót, igyekeztem mindig az adott szakaszra koncentrálni. A frissítésem teljesen jó volt, nem kellett kiállnom, rendben volt a gyomrom; hetven kilométernél kezdtem görcsölgetni, a magas páratartalom nem tett jót, éreztem, hogy kevés a folyadék. A pálya gyönyörű volt, hosszú egyenes szakaszon tudtunk haladni; bár volt benne egy-két fordító és kanyar, de összességében nagyon jó volt. Ami negatívum volt, hogy ritkán találkoztunk a kísérőinkkel, és személy szerint igényeltem volna még egy vizes frissítőpontot az útvonalon, különösen ebben a párában.
Holtpontom nem volt, nyolcvan kilométernél éreztem, hogy elfáradtam, lemerültem, de rögtön magamhoz tértem, ahogy megkaptam a frissítésemet. Minél kevesebbet lassulni, ez volt a lényeg.
Mi volt a legnagyobb élményed a versenyen?
A rajt, ahogy elindult az a sok ember, hidegrázós volt, és sokáig együtt futottunk a lányokkal. A befutó engem meghatott, nagyon jó érzés volt célba érni a magyar zászlóval a kezemben.
Ezek szerint szuper élmény volt neked a világbajnokság. Szeretnéd folytatni az ultrát, akár hosszabb távokon kipróbálni magad?
Olyan időszakban vagyok, hogy el kell döntenem, mibe mennyi energiát fektetek. A száz kilométerhez is már több edzés, több tapasztalat kell, és hozzá kell szokni ezekhez a távokhoz. Bár a futás nagyon jó élményeket ad, amelyeket az élet más területein is kamatoztathatok, úgy érzem, nem szeretnék száznál hosszabb távokat futni. A világbajnokság valóban óriási élmény volt, és örök emlék marad.
Cseke Lilla itt írta meg élményeit a világbajnokságról, Garai Ágnes pedig ebben a cikkben mesélt a berlini tapasztalatokról.
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
