Újabb ismert ultrafutóval sikerült beszélnünk, Ralf Giese is örömmel válaszolt a Csupasport kérdéseire. A német sportember lassan 55 éves lesz, és ő is azok közé tartozik, akik középkorúként szerettek bele a hosszabb távokba. Ötszörös Spartathlon-teljesítő (2014-től minden esztendőben), évente 800–1000 kilométert fut a különböző versenyein.
A statisztikáid olvasgatva láttam, hogy 2009 óta veszel részt ultrákon. Milyen volt a kezdet? Mi vitt rá, hogy ultrázz?
Így van, abban az évben volt az első, a maratoninál hosszabb távom. A futást 2006-ban kezdtem újra, mert túlsúlyos voltam, és fájt a hátam: bizony, száz kiló felett volt a testsúlyom, és derékfájdalmaktól szenvedtem. Eleinte csak néhány percet voltam képes futni, aztán gyalogolnom kellett.
A türelemmel és az étrendem megváltoztatásával ez egyre jobb lett, 2006 júniusában kísért el egy barátom egy félmaratonira, amelyet 1 óra 45 perc alatt futottunk le.
Bár mindenem fájt, a térdem olyan volt, mintha fából lett volna, de rákaptam, és egyre többet szerettem volna futni.
Jól tudom, hogy éjszakai műszakban dolgozol? Miként tudod a futást, az edzést, a családot és a munkát összeegyeztetni?
Az Audinál dolgozom Ingolstadtban, karosszéria- és járműépítő vagyok állandó éjszakai műszakban. Elváltam, két éve egyedül élek, így könnyen meg tudom oldani az edzést. Inkább a korán kezdődő hétvégi versenyek problémásak, ehhez sajnos az alvásomat át kell mindig alakítanom.
Ralf Giese
Mi a kedvenc távod?
Ha edzek, a harminc kilométer körüli távok a kedvenceim, és az, hogy szép környezetben futhatok. Azokat a versenyeket szeretem, amelyeken kedves emberekkel találkozhatok, és közösségi élményben lehet részem a hozzám hasonlóan gondolkodó futókkal. A kedvenc helyszín pedig természetesen a Spartathlon. Magyarországon a Korinthosz160 is remek volt az elmúlt évben, ezért ki fogok próbálni más magyar viadalokat is.
Mégpedig?
Az biztos, hogy négy napot a Balatonon futok márciusban, a többit még meglátjuk. Otthon, Németországban vár rám a JUNUT százhetven kilométere, a Thüringen Ultrán száz kilométer, és a berlini száz mérföldes is tervben van. De a fő cél megint a Spartathlon szeptember végén – már ha kisorsolnak.
Az első Spartathlonodon, 2014-ben 31 óra 41 percet futottál, utána 31:12-t, 28:52-t, majd 30:52-t, tavaly szeptemberben pedig 29:53-at. Mit adott neked ez a verseny, hogy ötször is visszatértél, jövőre pedig ismét tervezed?
A verseny története, a táv és a beszámolók teljesen magukkal ragadtak. Ez nekem a futás királya, vagyis az ultrafutás megkoronázása. Sajnos 2013-ban a táv felénél fel kellett adnom, de minden évben újra elmentem. Mindig más arcát mutatja a verseny, és az időjárást sem lehet soha előre kiszámítani.
A rendezők és a görög emberek szívélyessége, vendégszeretete és életöröme az, ami miatt a világ összes futója nagyra tartja az országot és a Spartathlont.
Az utóbbi öt évben átlagban évi tíz versenyen indultál, ez azt jelenti, hogy versenyen több mint ezer kilométert futsz évente. Hogyan kell edzeni, hogy ennyit és ilyen rendszerességgel képes legyél futni?
A versenyre való felkészülés leginkább a nyugodt tempóban futott sok-sok kilométer. Közben a változatosság kedvéért tempófutások és intervalledzések is szerepelnek az edzéstervemben. Néhány versenyt edzésképpen futok: mentálisan könnyebb ötven kilométer feletti távolságokat versenyen futni, mint egyedül. Közben igyekszem a testemre hallgatni és elkerülni a sérüléseket.
Nemrég egy szilveszteri száz mérföldes futáson voltál. Hogyan sikerült?
Ááá, azt nem tudtam befejezni. Sajnos a táv felénél fel kellett adnom sarokfájdalom miatt. Türelmes vagyok, megvárom, amíg meggyógyul, aztán jöhetnek az újabb edzések.
Megér minden fájdalmat!
Ralf Giesét arra is megkértük, néhány mondatban fogalmazza meg, mit jelent neki a futás, hogyan lendül át a holtpontokon.
„Amikor a futás nehézzé válik, és a feladáson gondolkodom, keresek egy boldog emléket. Vannak mondatok is, amelyeket állandóan ismételgetek, amíg jobban nem leszek. Akarod, képes vagy rá, sikerülni fog! – ez sokszor segít. Egy másik lehetőség: felbontani a távot és a darabokból újra felépíteni. Lefutom a következő három kilométert – és csak erre koncentrálok. A Spartathlonon mindig az utolsó kilométer jár a fejemben. Ezt az utat lefutni összehasonlíthatatlan bármivel, és megér minden fájdalmat. A futás eleinte eszköz volt a célom eléréséhez. Azért kezdtem el, hogy fogyjak, és megint képes legyek normálisan mozogni. Már el sem tudnám képzelni, hogy ne legyen része az életemnek. Egy bizonyos függőséggé vált, amiről nem szeretnék többé lemondani.”
