Last minute írok, gyerekek, bár azt mondják, a határidő a legjobb ihletadó. Majd meglátjuk, így félkómában mit kaparok össze, bár a vérkoffeinszintem a megengedett határértéken kívül mozog. A mai adás témája mindenesetre a sö… serlegek és társaik. A hobbifutók igen tetemes része is szeret részt venni versenyeken, nem lenne minden hét végén vagy tíz-tizenöt esemény, ha a lelkes közönség részéről nem lenne igény, nem volna Vivicitta, nem lenne elküldve harmincezer futó az anyjába, mert Géza néni nem tudott leugrani a Kispolskival a sarki közértbe tejért.
Ezeken eseményeken, azon túl, hogy megkapod a tömegsport adta közösségi élményt, pacsizást a spanokkal, és egyike lehetsz a több tízezer futónak (tudom is én, mi a jó ebben, de valaki biztos tudja), egyéb emléktárgyakat is magadénak tudhatsz.
A leggyakrabban bevett gyakorlat a befutóérem, illetve a póló osztogatása. A megboldogult békeidőkben kifejezetten pólókért mentem el versenyekre. Ahol pólót adtak, oda elmentem. Össze is gyűlt egy turkálónyi, szó se róla.
Aztán itt vannak az érmek, esetleg kupák kérdésköre.
Hova teszi az ember?
Van, aki kidekorálja velük a kecót, más feldobja a padlásra. Én a különösen durva mélypontoknál szoktam eltüntetni őket szem elől. Mert évekig pakolgattam fel őket a szekrény tetejére, meg akasztottam fel őket a falra, és gyönyörködtem bennük, miközben megfogalmazódott bennem ama kósza gondolat, milyen faszagyerek vagyok.
Aztán az első feladott Ultrabalaton után ez a véleményem megváltozott, és a szégyenérzet mellett nem akartam látni ezeket az ereklyéket, hisz az a múlt, a jelen pedig az, hogy egy gyászkoporsó vagyok – így szépen mindent bedobtam kukászsákba, és behajítottam a spájzba a száraztészták alá. Még az is megfordult a fejemben, kidobok mindent, de odáig nem jutottam. Hátha jók lesznek valamire, kitör a János-hegy, a hamu ellepi a várost, és ötszáz év múlva a régészek talán pont az én motyóimat tárják fel először, és csak reménykedhetem benne, hogy nem a rókafarkas buttplugot.
Na, innentől megint beindult a gyűjtögető életmód, és négy év termése megint közszemlére került a kulipintyóban.
Aztán mi történt?
A feladott Spartathlon után kukászsák, és ezek is repültek a spájzba. Bár ha tisztességes hétköznapi tragikus hőssé szerettem volna válni, a cuccokat kint hagyom, és magamat zsákolom és spájzolom be.
Szóval, mióta nagytakarítást végeztem a relikviák között, már nem is emlékszem, hogyan néznek ki, kedvencet nem is tudnék mondani, mert mindig az utolsó szokott lenni a kedvenc.
Ha egyszer versenyt szerveznék, befutóurnákat osztogatnék, és azt fűzném hozzá: tessék, íme ezen urna, ha ezek után bármilyen kudarc is ér a futásban vagy az élet más területén, ne magad gyászold, hanem a gyászod tedd bele! Ez olyan lírai, hogy még meghatódom saját magamon, vagy épp elhányom magam, mert túl coelhói lett – de mindegy, ilyen urna szimbolikusan is jól jönne.
Ami viszont egy kupacban van még mindig – igaz, az sem szem előtt –: a rajtszámok egy fiókban. Bár velük kapcsolatban is ambivalens érzéseim vannak, mert csakúgy, mint az érmek, a rajtszámok is egyfajta emlékkönyvek. Ezért itt sem teszem azt, hogy leülök vasárnap délután, majd egy csésze tea és szárazsütemény mellé előkapok egy kupacot, s próbálok visszaemlékezni, hogy haaa, milyen szép, napsütéses zivatar volt, és milyen mókás volt, midőn koponyaalapi törést szenvedtem egy öklömnyi jégdarab miatt, amikor ezt az 565-ös rajtszámot viseltem.
A nosztalgia olyan kedves visszaemlékezés, amelyhez mindig társul egyfajta keserédes fájdalom is, és mivel a melankólia igencsak közel áll hozzám, akar a radai rosseb még pluszban nosztalgiázni a rajtszámok felett, amikor inni is lehet éppenséggel, ami kifejezetten ajánlott is a hét utolsó napján.
S folytathatjuk ezt másnap, hisz a hét első napja van, és alapozni kell a kis péntekre.
P. S.: A hétvégén gyűjtsetek össze minél többen befutóérmet a Balcsi körül!
