A hetvenes években indult Western Stateset tartják a legrégebbi terepultraversenynek. A 100 mérföldes távon induló Csillag Eszter 17:07:55 órás idővel a női mezőny 3. helyezettjeként ért célba. A művészettörténészként dolgozó, Hongkongban élő Eszterrel a fizikai és a mentális felkészülésről, és a versenyen átélt élményeiről beszélgettünk.
Milyen volt a napod a célba érés után, hogy érzed most magad?
Elég sűrű volt a beérkezés utáni huszonnégy óra. Azonnal interjú a célban, majd rögtön mentem a kötelező doppingtesztre. Éjszaka aludni sem igazán tudtam, a nap elképesztő élményei és vele együtt a testi fájdalmak egyszerre törtek elő. Másnap a verseny szintidejének utolsó órája, az úgynevezett Golden Hourra (arany órára) már újra a stadionban voltam, ilyenkor – a már beérkezett versenyzők, szurkolók, családtagok, barátok, szervezők, önkéntesek – mindenki együtt várja az utolsó befutókat, majd ezután következett a díjátadó. A családom is itt volt velem, így velük is tölthettem időt. Nagyon örülök a harmadik helynek, mert egy kifejezetten erős mezőnyben sikerült dobogóra állnom, a verseny ötvenéves történelmében a valaha volt leggyorsabb női top tíz befutó volt az idei.
A Golden Houron kívül mitől különleges még ez a verseny?
Mivel a magashegyi részen az útvonal mintegy hat és fél kilométere fokozottan védett természetvédelmi területen halad, kevés induló lehet a versenyen egy 1984 óta érvényben lévő szabály szerint, idén is összesen háromszázhetvenen álltunk rajthoz. Emiatt rendkívül nehéz bekerülni: lehet sorsolással, vagy egy úgynevezett golden ticket versenyen szerzett eredménnyel. Sorsolással akár tíz-tizenkét évet is várni kell a bejutásra, miközben minden évben meg kell futni legalább egy kvalifikációs versenyt.
A kis létszám sokkal családiasabb hangulatot eredményez, teljesen más, mint a kétezer fős UTMB-n (Ultra-Trail du Mont Blanc). Itt minden futó valóban megkülönböztetett figyelmet kap, az önkéntesek közül is rengetegen hosszú évek, évtizedek óta járnak vissza a különleges légkör miatt.
Fotó: Hoka
Volt-e mélypontod a százhatvan kilométer alatt, és hogyan sikerült leküzdened?
Kimondottan mélypontom nem volt sem fizikailag, sem mentálisan. November végén tudtam meg, hogy bekerültem, az UTMB-n sikerült megszereznem a második golden ticketet, azóta készültem a Statesre. Május utolsó napjaiban részt vettem egy háromnapos, a verseny szervezői által minden évben meghirdetett pályabejáráson is, akkor még a helyszín nagyobb része havas volt a téli rekordmennyiségű havazások után. A verseny napjára is bőven maradt ebből még az útvonal első felén. A jól felépített edzéseknek, versenyeknek köszönhetően kiváló formában voltam, ami magabiztosságot adott. A gyomrom is rendben volt, így folyamatos energiabevitellel sikerült haladnom. Olyan száz és százhuszonöt kilométer között az edzőmmel – a svéd Ida Nilssonnal – futottam, akit végül megelőztem, talán ez vett igénybe a legjobban fizikailag, de hamar visszarázódtam a saját ritmusomba. A kísérő csapatom is végig mellettem volt és segített az engedélyezett állomásokon.
Ha már szóba került a csapat, hogyan zajlott a frissítésed?
Két magyar barátom, Kertész Kata és Csaba kísért el, és Amerikában csatlakozott hozzájuk egy helyi futó és a férjem is. Míg az UTMB-n egy ember mehet be a versenyzőhöz a frissítősátorba, itt egyszerre akár öt-hat is lehet a futóval, feloszthatják a különböző feladatokat, így gyorsítva a ponton történő áthaladást. Cipő- vagy éppen táskacsere, étel-ital, jég a hűtéshez, naptej: mindenkinek megvolt a saját feladata az adott ponton. Érdekesség még, hogy az amerikai százmérföldes versenyeken előfordul, hogy száz kilométertől már lehet ún. pacered, vagyis nyulad. Míg lassabb futóknál ennek leginkább biztonsági okai vannak (legyen valaki a fáradt versenyző mellett), addig a mezőny elejének haladását jelentősen segítheti egy-egy friss lábú futótárs. Én most éltem először ezzel a lehetőséggel, két fantasztikus pacerem is volt, egy amerikai és egy kínai lány. Helen Mino Faukner legutóbb a Broken Arrow Skyrace negyvenhat kilométeres távján és az Argentinaby UTMB nyolcvan kilométerén nyert, Hsziang Fucsao eredményeit pedig hosszasan lehetne sorolni, nemrég a neves Ultra Trail Mt. Fujin diadalmaskodott. Mindketten profi módon végezték a rájuk bízott feladatot.
Fotó: Hilary Ann
A fizikai felkészülés mellett foglalkozol mentális „edzéssel” is?
Tudatosan edzek a versenyeimre, és van, hogy a frissítést is megbeszélem külön táplálkozási szakemberrel. Foglalkozom a mentális felkészüléssel is mental coaching keretében, illetve megvannak a saját technikáim, amelyeket egy-egy jelentősebb megméretés előtt alkalmazok: lebontom a távot kisebb szakaszokra, tanulmányozom az útvonalat, vizualizálom a terepet, elképzelem a futást. A Statesre készítettem egy olyan, idézetekkel „rajzolt” térképet, amelyen számomra fontos emberek képviselték a különböző szakaszokat. A crew és a pacerek mentálisan is segítenek, rengeteg jelent egy-egy szó is, amit tőlük kapok.
A sok élmény közül mire emlékszel vissza szívesen, van-e kedvenc pillanatod?
Kell néhány nap, hét, amíg leülepednek az érzések, élmények. Végig csodás helyeken futottunk, az elején a napfelkelte lenyűgöző látványt nyújtott a havas, magashegyi szakaszon, a Tahoe-tó is látszott a messzeségben. Az utolsó métereken együtt futottam a férjemmel és a két kislányunkkal, ez nagyon megérintett, mivel nem volt előre megbeszélve. De nehéz egy konkrét pillanatot kiemelni, összességében a hangulat, az útvonal és a verseny történései mind-mind életre szóló élmények.
Cseke Lilla legutóbb Molnár Péter parafutóval készített interjút a Csupasporton, aki fél évig edzett futására a Duna magyarországi szakaszán.
