Gyermekeim, elérkeztünk erkölcsfilozófiai értekezéseim egyik kardinális fejezetéhez, ez pedig az evés, ivás.
Nem ússzátok meg, itt biz’ szó lesz kedvenc témámról, az emésztésről, illetve annak hiányáról. Bár tanultam valamit a sporttáplálkozás alapjairól, mivel a memóriám olyan, mint az aranyhalé, meg nem mondom, mennyi szénhidrátot és társait kell fogyasztanod futás alkalmával – csak a saját tapasztalataimat osztom meg, ami elég kaotikus, így annyit tudok tanácsolni, azokat semmiképp se kövesd.
Ugyebár az ember edzés alkalmával felhasznál mindenféle biszbaszt, amit pótolni illik. Ennyivel összefoglaltam egy ötszáz oldalas tankönyv lényegét, amelyet én sem tartok be, szégyenszemre, mivel az időjáráshoz alkalmazkodom magányos futásaim alkalmával. Ha hideg van, nem iszom, ha meleg van, akkor igen. Most nem sörre gondolok kivételesen, hanem olyan snassz dolgokra, mint például a víz. Azért szeretem a telet, mert költséghatékony. Levezénylem a háromórás edzést úgy, hogy bármit is innék ez idő alatt. Nyáron viszont, azon kívül, hogy utálom a kánikulát, ráadásul mindenki és minden büdös, az edzés a bolttól a kocsmáig történő intervallozásba vált át.
Szopózsákot nem viszek, mert kényelmetlen, kulacsot utálok cipelni, no meg aztán fél liter mire elég; ezért nem túl szalonképes módon beesem a legközelebbi boltba a szomjhalál küszöbén, s hogy mentsem az életem, veszek valami cukros löttyöt.
A víz ez esetben sok mindenre nem jó, mert kábé nincs benne semmi, a cukros lötyiben legalább van cukor meg bubi, amit tök jó utána kibüfizni; a sör már malátát és komlót is látott, így a benne rejlő tápláló gabona miatt rendkívül egészséges, és bár ki is ürül szempillantás alatt, legalább van indok tíz perc után ismét betérni valami italmérőbe. Mindeközben, persze, annyi zsé elmegy, hogy egy öttagú család megvacsorázik belőle a Gundelben, de aki kicsit is benne van, tudja, hogy nem olcsó sport ez.
Tehát ha jót akarsz magadnak, ezt ne csináld.
Viszont ha profi sportoló benyomását akarod kelteni, és nem szereted az idődet pazarolni, marad a szopózsák, amibe belelöttyintheted a személyre szabott izódat, oszt csókolom, lehet menni.
A másik sarkalatos pont a kajálás.
Edzések alkalmával a kajálást letudom annyival, hogy nem kajálok. Esetleg veszek egy csokit, ha úgy érzem, a vércukrom a padlót nyaldossa, és öt percen belül kiskanállal kell összekaparni.
A verseny persze más dolog.
Ott nagyon tudományosan, érzésre belehajítok egy palack vízbe öt-hat kanál port, összesékelem, majd behatárolhatatlan időpontokban iszogatom; kétóránként betolok egy gélt, valamint random időközönként sótabit meg magnéziumot, illetve az íze kedvéért pár fájdalomcsillapítót.
Persze elfog a szégyen, és egyre jobban vörösödik a fejem, amikor hallom egy-egy ultra alkalmával, hogy a kifinomult tömegnek kilométerenként, körönként be van táblázva a fogyasztása – hány gramm szénhidrát, milyen hígításban, milyen ízben –, én meg kussolok, nehogy megtudja bárki, mit műveltem a frissítő összeállításaképpen két perc alatt a konyhában, annak a fele is abból állt, hogy belehajítottam a táskámba a tavalyról ott felejtett pimpós zseléket. Mindezen termékeket is készen veszem, míg aki nagyon vágja a szakmát, már maga kotyvasztja ki otthon a kézműves zselét és itókát, ha pedig van hozzá gyomra, még szilárd táplálékot is magához vesz. Nekem már ez nem megy. Kekszet is csak azért rágcsálok egy idő után, hogy az időt húzzam büfézési ürüggyel, aztán kiköpjem, mert lenyelni már nem tudom; rövidebb távhoz meg minek, csak vége lesz az egésznek még azelőtt, hogy stroke-ot kapnék, de azt is inkább azért, mert elkezdek azon idegeskedni, vajon adtam-e a mosáshoz öblítőt.
Szóval, nem túl kreatív módon, nálam maradt a gél, izó és egyéb űrkaja kombó, és az amúgy sem túl kiforrott frissítési taktika is felborul igen hamar.
Zárójelben megjegyezném, hogy elmondhatatlanul utálom a frissítés szót, így ha meghallom vagy meglátom leírva, nagyon agresszív gondolataim támadnak, mint például most is, hogy leírtam, de nem tudom, mivel lehetne helyettesíteni. A takarmányozást szoktam használni, de sokaknak ez talán túl profánnak tűnhet, úgyhogy jobb híján maradok a közérthetőségnél.
Visszatérve a kajálásra: vannak bevált módszerek még nálam is a káosz közepette, de nem árt a változatosság. Például hosszú évekig használtam ugyanazt a márkát, és bár már a kezdetekben sem okozott valami marha nagy kulináris élvezetet (értsd: baromi rossz volt az íze), azért elvoltam vele, mert nem csavarta a belem. Mígnem tavaly az egyik tizenkét órás futáson olyan undor fogott el a masszától és a löttytől, hogy kénytelen voltam kétszer-háromszor taktikai hányást végezni a bokorban. Valószínű nem tett jót a cuccnak, hogy órákig állt a napon, és erősen megpimpósodott, de úgy, hogy még a legolcsóbb alsó polci kevert is akciós vodkának tűnt ehhez a minősíthetetlen izéhez képest.
Sajnálatos mód a lábaim viszonylag rövid idő alatt beállnak, mint Zetor a dinnyeföldbe, így nyomatom a magnéziumot, nem mintha használna.
Na de ezzel is óvatosan, mert köztudott, túltolva irgalmatlan hasmenést tud okozni, a Spartathlonon egy ilyen szarvashiba miatt kerültem közelebbi kapcsolatba kábé minden második görög bokorral. Nem mintha amúgy indokolatlanul nem kaphatná el az embert a hascsikarás, de az a baromi kellemetlen, amiről már tudod, hogy nem leszel képes tartogatni, és amennyi sztorim van ilyen jellegű esetekről, már kiadhattam volna a L’art de la merdée című „galandregényemet”. Utólag belegondolva talán nem volt célszerű egy-egy alkalom előtt bedobni két tejszínhabos tejeskávét, de ennyi hadd engedtessék már meg bárkinek.
Magvas gondolataimat talán egy szabadon értelmezett híres Petőfi-átirattal tudnám zárni:
„Ha majd a közös frissítőből
mindenki egyformán vehet,
ha majd a toi-toi pereménél
mindenki egyformán foglal helyet,
ha majd a bélrendszer perforálva
görcsöl mindenkinek alhasán,
akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
mert a bokor is jó, ha nem csalán.”
