Az augusztus 27-én 31. alkalommal megrendezett 100 kilométeres világbajnokságon több kiemelkedő magyar eredmény is született. Dr. Garai Ágnes Szonja 8:15:22-es idővel a magyar nők közül a második legjobb időt futotta Berlinben. A gyógyszeriparban kutatási koordinátorként dolgozó Ági az ELTE Sashegyi Gepárdok futócsapatának tagja, edzője Szabó Gábor. Eredménye nemcsak csapatszinten kiemelkedő, a világbajnokságon a W35-ös korosztályban ezüstérmesként állhatott a dobogóra.
Hogy érzed magad a verseny után?
Köszönöm, jól. Nagyon megkönnyebbültem, mivel mind fizikailag, mind mentálisan nagy megterhelés volt. Pörgetem magamban, mi az, amit jól csináltam, mi az, amit másképp kellett volna. Eleve elemző alkat vagyok, így többször is megnéztem azóta a futást a Straván, hogy levonjam a tanulságokat.
Mire jutottál, elégedett vagy az eredményeddel?
Alapvetően elégedett vagyok, mert mintegy tizenöt percet javítottam az előző száz kilométeres versenyemhez képest. De azért ott motoszkál bennem, hogy egy picit jobbat szerettem volna, úgy érzem, több is van bennem ezen a távon.
Ezt a száz kilométert mennyi ultratávú futás előzte meg?
Igazából nem sok. Az első ötven kilométerem tavaly áprilisban volt a nagyatádi országos bajnokságon, amikor 3:51:11-gyel értem célba a harmadik helyen, majd idén márciusban futottam először hat órát az országos bajnokság keretében, amelyet 74.8 kilométerrel zártam.Az Ultrabalatonon trióban összesen nyolcvan kilométert futottam, és a tavasszal futottam az első százasomat az Omszki-tónál az országos bajnokságon, ahol második lettem 8:34:51-es idővel.
Fantasztikus eredmények. Akkor elmondhatjuk, hogy tulajdonképpen másfél éve ultrázol. Viszont a futó-, illetve sportmúltad régebbre nyúlik vissza.
Tízéves koromban kezdtem teniszezni, két év múlva már versenyeztem, majd tizenöt évesen Békéscsabáról Budapestre kerültem, magántanuló lettem egy sportgimnáziumban, napi négy-öt órát edzettem. Később az egyetem lett a prioritás, szerettem volna a tanulmányaimra koncentrálni, így nehéz szívvel bár, de abbahagytam a versenyzést. Azóta hobbiszinten teniszezem, mivel nagyon szeretem, és kiváló keresztedzés is a futás mellett. Egy idő után viszont hiányzott a sport, a mozgás, ezért kezdtem aerobikozni és futni.
Úgy éreztem, szükségem van egy edzőre és egy csapatra, mert egyedül nem voltam elég motivált. Az interneten találtam rá a Sashegyi Gepárdokra, és 2011-ben csatlakoztam hozzájuk. Az első edzés nagyon kemény volt, nem tudtam, hogyan fogom bírni, de egyre jobban belejöttem a futásba.
Rendszeresen versenyeztem egyéniben és csapatban is. Heti ötven-hatvan kilométereket futottam, ha belefért, akkor többet is, de nem volt központi szerepe az életemben a futásnak. Maratonit is három év felkészülés után, 2014-ben futottam először, nem siettem el.
Ezek szerint a fokozatosság és a tudatos építkezés jellemezte a futásodat, edzéseidet. Hogyan lett a maratoniból ultra? Szintén tudatos döntés volt?
Igen, elmondhatjuk, hogy az volt. A Sashegyi Gepárdok csapata kifejezetten a gyorsaságáról híres, félmaratoni, maratoni távokon kiváló eredményeket érnek el a csapattagok, aszfalton és terepen is. Viszont az elmúlt pár évben kezdett begyűrűzni a csapatunkba az ultra, néhányan elkezdtek ilyen szintű távokat futni, illetve jöttek újabb csapattagok, akik már eleve az ultra világából érkeztek. Az edzőm, Szabó Gábor mellett ők is motiváltak, hogy elkezdjek a maratoninál hosszabb távokat futni.
Mennyiben volt más a világbajnokságon futni, mint áprilisban az ob-n?
Teljesen más volt, hiszen sokkal többet edzettem, tudatosan készültem rá, és nem voltam előtte covidos, mint a tavaszi százas előtt. Nagyon sokat számít, hogy nem volt ismeretlen a táv, és volt előtte egy élményem, tapasztalatom. Tudtam, mire számíthatok, mik lehetnek a nehézségek. Az Omszki-tónál rövidebb volt a pálya, csak 1.7 kilométer, itt 7.5 volt, ami a frissítésnél nem mindegy. Tudtam, ha esetleg elrontom a frissítést, úgy harmincöt percig nem tudom korrigálni. Illetve a korai rajtot sem szeretem annyira, a mostani fél hetes rajthoz már fél ötkor keltünk. Viszont áprilisban nagyon meleg volt, most szerencsére felhős, borús idő volt, a pára sem zavart.
Ha már szóba jöttek a nehézségek, a berlini versenyen voltak-e, és ha igen, hogyan lendültél túl rajtuk?
Voltak kisebb-nagyobb holtpontok, de nyolcvanöt kilométerig minden a terv szerint haladt, tartottam a tempót, viszont az utolsó tizenötön már voltak fájdalmaim, így egyre lassultam. Ez volt az egyik legnagyobb félelmem, hogy fájdalmaim lesznek, de legalább előre felkészültem rá. Folyamatosan nyugtatgattam magam, hogy minden rendben lesz, nemsokára vége.
Fejben nagyon erős tudok lenni, mindig tudom magam motiválni, ez most is így volt. Motivált, hogy tudtam, itthon nagyon sokan figyelik a versenyt, drukkolnak a családtagok, barátok, munkatársak, ismerősök és persze a csapattársaim is. Ezúton is nagyon köszönöm nekik.
Ez valóban nagyon fontos. A verseny is egy stressz, de a verseny előtti készülés is izgalmakkal jár. Hogyan kezelted őket, a magánéletben is jellemző rád ez a koncentráltság?
Abszolút. Már hetekkel a verseny előtt úrrá lett rajtam az izgalom, nagyon sokat agyaltam rajta, hogy milyen lesz, mi vár rám. A magánéletemben az átlagosnál több stressz is ért az elmúlt hetekben, és egy apróbb sérülésem is volt, de mindezeken sikerült túllendülni és kizárni, így a rajtban tényleg csak a versenyre koncentráltam. Sok erőt adott az is, hogy csapattal mentünk ki, teljesen más így készülni, versenyezni, mint egyénileg.
Az edzéseken kívül mivel készültél még a versenyre? Van-e valamilyen titkos fegyvered, amit bevetsz a versenyek előtt?
Alapból tudatosan étkezem, de a verseny előtt sokkal jobban odafigyeltem a megfelelő táplálkozásra: jó minőségű és megfelelő mennyiségű szénhidrátokat fogyasztottam. Az egyik rituálém, amihez ragaszkodom, az a mákos tészta, azt mindig fogyasztok a versenyek előtt. Emellett megpróbáltam minél többet pihenni, mivel a verseny előtti éjszaka már csak forgolódom, így az előző napokban muszáj, hogy sokat aludjak.
Mi volt a legnagyobb élményed, amit ki tudsz emelni?
Nagyon jó érzés volt, hogy tizenegyen futottunk a pályán, és folyamatosan biztattuk egymást. Mindenki buzdított mindenkit, egy integetéssel, mosollyal, hajrával. Ahogy körözgettünk, folyamatosan találkoztunk, láthattuk, ki milyen állapotban van, és adtuk egymásnak az erőt akár egy biccentéssel is. Amikor beértem, már vártak a srácok, és drukkoltak, ott volt a pályán Gábor, az edzőm és te is, Lilla, mint futótársam és barátnőm. A célba a nemzeti színű zászlóval futottam be, ráadásul a születésnapomon, ami még különlegesebbé tette ezt az élményt.
Valóban nagyon különleges érzés lehetett, hogy a születésnapodon futhattál egy világversenyen. A pozitív élmények megerősítenek, hogy akár száz kilométernél hosszabb távokat is kipróbálj?
Beszélgettünk erről az edzőmmel, Gáborral, és ezúton is köszönöm neki a felkészítést, hogy eljuttatott idáig. Továbbá köszönöm csapattársamnak, Tóth Szabolcsnak a sok segítséget a kiutazás során és a frissítésben. Visszatérve a futáshoz, nem tudom elképzelni, hogy tizenkét vagy akár huszonnégy órát fussak. Úgy érzem, elég nekem a száz kilométer vagy az ez alatti távok, van bennük lehetőség, tudok csiszolni az eredményeimen. Meglátjuk, mit hoz a jövő.
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
