Remekül zárta az évet, nagyszerű versenyzéssel győzött a Piros 85-ön. Hányadszor vett részt az eseményen?
A Piros 85-öt első alkalommal futottam végig, annak ellenére, hogy a verseny a budapesti futók „kiskertjében” halad – mondta a Csupasportnak Paál Emőke, aki 10:11:41-es idővel az első helyen ért célba a Piros 85-ön a nők között. – Az útvonal nekem csupa érzelmi díszlet: edzésekkel, régi tájfutóversenyekkel, családi kirándulásokkal, emlékekkel teli és bár nagyon szeretem a ködös, borongós novembert is, a jól kifutott korábbi éveim végén általában már nem maradt bennem elegendő szufla, hogy megfelelő felkészültséggel induljak el ezen a versenyen. Ez év októberében ért el a harántimpulzus, nehogy úgy járjak, mint akit legyűrt a „szokás hatalma”, és ez az év is Piros 85 nélkül teljen el. A célom tehát egy hiánypótló teljesítés volt, egyúttal minden elvárástól mentesítettem magam.
Ilyen körítéssel milyen volt a futás?
Valószínűleg önmagamat lelkesítő és energetizáló célzattal a versenyt előre felruháztam csupa színes, élénk képzettel: suhanok töretlenül a színes, puha avaron, jó erőben, derűsen, távol az Alpok sziklás, technikás részeitől, és bár a táv nem rövid, a könnyebb haladás miatt mégsem lesz a feladat különösen nehéz. De ahogy az életben sokszor, itt is gyakran igaz, más az elmélet, mint a gyakorlat. Dobogókő után egyre növekvő feszültséggel tapasztaltam, hogy a jobb lábfejem két darab lábtőcsontja egyre elviselhetetlenebbül fáj, különösen a lendületesebb elrugaszkodás és leérkezés helyzeteiben. Lassítottam könnyű kocogó tempóra ügyes aszimmetriát felvéve, aminek szerencsétlen következménye lett már a Kopár csárdánál a bal csípőízület fájdalma. Nagyszerű, gondoltam, ez végül is egy szimmetrikus helyzet. A célig nagyjából a fájdalmak legyűrésével bíbelődtem, ami konstans hullámvölgynek és kihívásnak is nevezhető. Kettő az egyben… Jó érzéssel töltött el, hogy az egyik legfontosabb célom, miszerint lehetőleg végig nyugodt maradjak, kellően jól sikerült.
A nehézségek ellenére miképp oldotta meg a frissítést?
A frissítésem jó értelemben véve unalmas volt – a már kipróbált és jól bevált –, ami nem is kis dolog az érzékeny gyomrom szempontjából. A fény az éjszakában és hab a tortán a nővérem jelenléte volt, aki a Kopár csárdától három ponton várt, és vidám, odaadó jelenlétével kiradírozta a fejemben kószáló „fáj a lábam, minek futni” típusú negatív gondolatokat.
Az esztendő vége felé immár aktuális a kérdés: milyen éve volt?
Ez a futóévem szépen példázza konkrétan és átvitt értelemben is az utat, amin haladok, és azt, ami felé törekszem. Voltak egészen jó és kevésbé jó eredményeim, de hálával és köszönettel a Gondviselő felé, használom a felismerést: a siker és a kudarc ugyanannak az útnak az állomásai. A kettőt áthidaló szakaszt igyekeztem derűvel, lelkesültséggel megtölteni a futásban, szakmai életemben és emberi kapcsolataimban, ami ebben az évben maradéktalanul sikerült. A legfőbb szempontom szerint hálával tudom ezt az évet zárni, és ez az, ami igazán fontos számomra.
A következő futóidényre milyen célokat tűzött ki maga elé?
Az elkövetkező év konkrét terveivel még nem volt időm foglalkozni. De ha sikerülne a legfőbb irányt tartani, vagyis derűvel, hálával, lelkesedéssel kibélelni az utat, bízom benne, hogy a kijelölt konkrétumokhoz, célokhoz kellő erő és tudatosság is érkezik majd, hogy megvalósuljanak.
