Enrico Maggiolát, a Korinthosz160 kétszeres győztesét, az Ultrabalaton második helyezettjét, olasz 12 órás rekordert szeptember végén ütötte el egy autó a zebrán. Szabályosan közlekedett, éppen befejezte a futóedzését. Kómába esett, az orvosok nem hitték, hogy valaha magához tér – tíz nap elteltével azonban felébredt, és a karácsonyt már otthon, családja körében ünnepelhette. A rehabilitáció sok időt vesz igénybe, és nem tudni, milyen mértékben épül fel, miként térhet vissza régi életéhez – a futáshoz.
A huszonnégy órás világbajnokságra készült, és a kórházban ébredt… Mire emlékszik azokból a napokból, hetekből?
Számtalan emlékem van, de nehezemre esne kronológiai sorrendbe rendezni őket. Inkább képek villannak be, a baleset előttről például emlékszem Siófokra, ahol egy autóból szálltam ki. A baleset utánról pedig lábadozásom helyszíne, az udinei kórház napirendjére emlékszem.
Mit változtatott önben a baleset? Más embernek tartja magát?
Jelenleg nem dolgozom, táppénzen vagyok, és be kell tartanom a törvényi előírást, miszerint napi négy órát az otthonomban kell tartózkodnom. Fontos, hogy a szüleimmel javult a viszonyom, ők nagyon rosszul élték meg a balesetemet, amelynek kimenetele azért mégis szerencsésnek mondható. Mivel közel voltam a halálhoz, a városban valami csoda megtestesítőjeként kezelnek az emberek, holott egyszerűen szerencsém volt, és a genetikai adottságaim is segítettek a túlélésben.
Hogyan építheti magát újra fizikailag? Előzőleg átlagban napi három órát sportolt, két órát futott, egy órát teremben edzett.
Futás közben újraépülnek az izmaim, és a teremben végezhető edzések a felsőtest izmaihoz kellenek. A kórházban futópadon kellett futnom. Örültem, amikor elkezdhettem végre aszfalton edzeni, otthon értelemszerűen kevesebb a korlátozás, mint a kórházban. Természetesen nagyon figyelek a forgalomra…
Enrico Maggiola újjászületéséről, felépüléséről és az orvosok véleményéről további részleteket tudhat meg a Csupasport-magazinból. A 116 oldalas kiadvány kapható az újságosoknál és megrendelhető lapozgatós formátumban is.
Gyógytornásszal edz vagy egyedül?
Egyedül, mint általában. Olyankor edzek, amit nehezen lehet mások munkaidejével összeegyeztetni. Elméletileg van edzőm a nemzetközi IUTA-tagság miatt, de nagyon keveset találkoztunk, mivel különböző tartományban élünk. Azokban az órákban edzek, amikor nem kötelező a betegszabadság miatt otthon lennem. Egyedül futok, naponta egy és három óra között, de szégyellem a lassúságomat.
A közösségi médiában nagyon sokan támogatták, szurkoltak a felépüléséért. Milyen érzés újraolvasni a hashtageket?
Tényleg sok szeretetet kaptam az interneten keresztül, aminek nagyon örültem. Sok olyan ember is írt, akiket csak futólag ismertem. Láttam a #runforEnrico hashtaget is, vagyis fuss Enricóért – válaszként én is írtam egyszer viccből, hogy #runfromEnrico, fuss Enricótól – de senki sem értékelte…
A Margitszigeten is rendeztek egy közösségi futást az ön felépüléséért, körülbelül ötven résztvevővel.
Erről nem tudtam. Nagyon kedves ötlet, köszönöm szépen. A magyar futókat szerencsére jól ismerhetem, nyitottak és pozitívan viszonyulnak a külföldi kollégáikhoz.
A sok itteni versenynek köszönhetően kialakult Magyarországon egy olyan kép Enrico Maggioláról, amely szerint úgy fut, mint egy gép – érzelmek nélkül, önmagával szemben is egyfajta kegyetlenséggel. Az volt az ars poeticája a baleset előtt, hogy „az ember nem lehet mindig jól, ha fájdalmaim vannak, futok tovább, mert nem futni még fájdalmasabb, és a visszavonulás nem opció.” Ehhez képest változtat valamin?
Valóban, a futóstílusom tükrözte az életstílusomat is, ami érzelmileg elég rideg, és kevés tisztán körvonalazódó távlati célt tartalmazott. A futás és a szenvedés a normalitás részét képezte, miközben napi huszonnégy órát ki kellett töltenem cselekvéssel. De ezentúl is naponta folytatódnak majd az edzések. A versenyekről még nem döntöttem, ha lesz módom Magyarországon versenyezni, szívesen jövök ismét.
Mit nyert és mit vesztett a balesettel?
Nyertem a biztosítómtól egy hatalmas összeget… Miközben elvesztettem száznapnyi futást, és azokat a podcastokat, amiket ez idő alatt hallgattam volna. Ez a száz nap maga a pokol volt. A versenyek közül viszont csak a huszonnégy órás vb-ről maradtam le.
Készülhet már kisebb versenyekre? Mik lehetnek a hosszabb távú tervei?
A rövid távú tervem, hogy válaszolok ezekre a kérdésekre. Jelenleg még nem merek messzire tekinteni. Minden egyes nap meglepetésekkel szolgálhat, és nem feltétlen pozitívakkal. Például egyszer befejeztem az edzésemet, és amikor átmentem a zebrán, elütött egy autó.
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
