A magyar közlekedési kultúra első, íratlan szabálya: mindenki utál mindenkit. Az autós a biciklist, a biciklis a gyalogost és vice versa. Lássuk, futóként kiket érdemes utálnunk, akik puszta jelenlétükkel megkeserítik aktuális sporttevékenységünket, és akik miatt olykor harcművészeti elemekkel is kénytelenek vagyunk fűszerezni monoton mozgásunkat. Még mielőtt nekem estek, az egész görbetükrös irónia, „písz” meg „láv” van, nem kell senkit utálni (egymás közt, persze, bátran!).
A turista
Teljesen felesleges zs-kategóriás filmek alapján tájékozódnunk ahhoz, hogy elképzeljük, milyen lehet egy zombiapokalipszis, mikor elég kimerészkedni bármely turistalátványossághoz, de akár kilépni a Vámház körútra vagy végighaladni egy belvárosi hídon, hisz a kontrollálatlan közlekedést gyakorló, beláthatatlan létszámú turistatömeg által saját tapasztalatokat szerezhetünk kábé minden nap. Persze, nemcsak a turista tartozik ide, ha már ketten egymás mellett haladnak a cirka másfél méter széles járdán, és fél centit nem hajlandó senki beljebb húzódni, bizony előfordulhat, hogy valakibe beletalál egy könyök vagy véletlenül, vagy az adrenalintól felfűtve, szándékosan.
Semmi esetre sem szerencsés az ilyen dísztópiás helyekre időzíteni mondjuk egy intervallozást, a pulzus a kerülgetéstől, kéretlen testi kontaktoktól amúgy is felmegy a plafonig.
A bicajos
Az autós-bicajos cicaharcból már több tanulmánykötetre elegendő cikk és anyázás született, voltaképp mindkét fél álláspontját meg lehet érteni, hisz a futónak is van autója, illetve gyakran bicajozik is, tehát a fajok között bőven van keveredés.
No, de most ez kit érdekel, mikor épp nem empátiát tanúsító terápiás csoportban vagyunk, hanem a küzdőtéren, amely jelen esetben a járda, ahol sok esetben nem megoldott a gyalogos-biciklis szeparáció.
Valamint megfelelő terep a már említett híd, ahol aztán tényleg minden is van, szerencsétlenül szlalomozó kerékpáros is, aki a verdát tolva már ötször megtette volna oda-vissza a távot, de nem, ő szlalomozni akar a már fent említett másik ellenségcsoport között, melyből aztán olyan forgalmi dugó alakul ki, hogy tényleg sokszor egyszerűbb átúszni a Dunán, mint átkelni a hídon.
A kutyás
Esküszöm, sose féltem a kutyáktól, de azóta, amióta többször le akarta tépni a lábam egy-egy eb, azóta méteres körívben próbálom kikerülni őket, leginkább a mérete miatti frusztrációból eredő, különösen agresszív rágcsáló típusú fajtákat, mint például a csivava, mely még a cukisága miatt sem nyerhet bűnbocsánatot, mert nem az. Ilyen esetben, természetesen nem az eb a hibás, hiszen a kutya magával hordozza a mellette pletykáló vagy éppen telefont pötyögő gazdáját, akinek a felelőssége lett volna, ha már nem ad szopóálarcot a kutyulékra, akkor vigye kutyasuliba, hogy szőrös „gyermeke” ne akarjon már legyilkolászni random módon embereket.
Elektromos rolleres/segwayes
Az elmúlt években új faj ütötte fel a fejét, akit véres szájjal utálhatunk, ez a „tökömtuggyami” közlekedési eszközön szerencsétlenkedő egyed, akinek snassz már az olyan elavult módszerek alkalmazása, mint gyaloglás, bicaj, esetleg lábmeghajtású roller, már az is elektromos legyen, amellyel persze, főleg a betanulási időszak alatt, nem tud haladni, utána se sokkal gyorsabban, de legalább az egész járdát el lehet vele foglalni fajintosan.
