„Láthatatlanok”, de nélkülözhetetlenek. Hétfőnként jelentkező sorozatunkban olyan emberekkel foglalkozunk, akik nincsenek reflektorfényben, ám nélkülük egyetlen szabadidős verseny sem zajlana le zökkenőmentesen; akiknek a befutóérem vagy a siker helyett egy-egy mosoly a fizetség és a főnyeremény. Sorozatunk hatodik részében következzen Walter Ulrik, aki nemcsak önkénteskedni szokott, hanem maga is szervez futásokat.
„Nagyjából tíz évre nyúlik vissza a kapcsolatom a futással – kezdi a civilben informatikusként dolgozó Walter Ulrik. – Akkortájt a Nike szervezett nagyon jópofa közösségi futásokat, és megfogott, mennyire tetszettek az embereknek ezek az események. Aztán abbamaradtak a futások, és pedig arra gondoltam, mennyire jó lenne folytatni őket valamilyen formában.”
Akkortájt már javában a közösségi kommunikáció ideális terepének számított a Facebook, így Walter is annak segítségével kezdte el szervezni a futásokat. A városban futottak, a várban, a Citadellán, és közben szájról szájra terjedt az események híre. Olykor tízen, máskor hatvanan vettek részt rajta, összesen nagyjából 1500-2000 embert mozgattak meg.
„Előfordult, hogy humoros ötlettel turbóztuk fel a futást. Valakinek eszébe jutott, mennyire vicces lenne, ha a férfiak nyakkendőben futnának, mire más hozzátette, hogy rendben, de akkor a lányok miniszoknyában jöjjenek.
Ezt többször is összehoztuk. Egyszer a Deák térről indulva a Lánchídon és a Váron át a Váci utcáig futottunk, lehettünk talán kétszáz-kétszázötvenen. Az út közben többen csatlakoztak hozzánk, utcai ruhában. Jöttek külföldiek, magyarok, és amikor visszaértünk a Deák térre, felkaptak és a levegőbe dobáltak. Úgy ünnepeltek, mint az edzőt a játékosai egy kupagyőzelem után.”
Máskor amolyan „city-run” versenyt szervezett, az indulók a rajtnál kapták meg az ellenőrzőpontok helyét, azokat érintve kvázi felfedezhették a várost. Walter Ulrik szép fokozatosan megismerkedett a futóverseny-szervezőkkel, így a sorozat legutóbbi versenyén a Balázs Erzsébet által említett Csanyával, azaz Csányi Lászlóval is. Egyre többször önkénteskedett az ő versenyein, máskor pedig ő koordinálja az önkénteseket.
„Nyilván sokkal egyszerűbb önkénteskedni, hiszen akkor egy adott feladat van rám bízva, elmondják, mit kell csinálnom és csak arra figyelek. Amikor versenyt szervezek, akkor az önkéntesekkel való foglalkozás csak az összes munka egy szelete, hiszen figyelek a versenyzőkre, az engedélyekre és még hosszan sorolhatnám a teendőket. Személy szerint én jobban élvezem, ha szabad kezet kapok, és nagyobb feladatokat végezhetek. Ráadásul az a típus vagyok, aki nem kerüli a munkát, ha van valamilyen teendő, amit el kell végezni, akkor felveszem az asztalról a feladatot. Élvezem, ha egyszerűen vizet kell vinni egy frissítőpontra vagy autóval szállítani, amit kell. Most például az Ultra Trail Hungary központját tervezem meg.”
Walter szerint egyébként egyértelműen a rajt és a cél területe a legizgalmasabb, ráadásul jó a hangulat, hiszen a futók is emlékeznek a szervezőkre és fordítva. „Az ember már a mozgásukból látja, mire kell figyelni, miben lehet segíteni. Az önkénteskedéshez szükség van egyfajta jó értelemben vett vendéglátói szemléletre.”
És ez igaz az önkéntesekre is, akik nélkül – hangsúlyozza Walter – nem lehet futóversenyeket vagy bármilyen szabadidős-versenyeket szervezni. „Igyekszem egy-két jó szóval mindig meghálálni a munkájukat, köszönőlevelet küldeni nekik, vagy egy-egy pólót adni, ha belefér a költségvetésbe. Sokszor úgy érzem, kihasználom őket, pedig tudom, hogy hasonló helyzetben én nem érzem úgy, hogy kihasználnak, és ők is szívesen jönnek. Igyekszem figyelni arra, hogy mindent megtegyünk az önkéntesek kényelméért is, legyen tető a fejük felett, ne ázzanak-fázzanak.”
Walter Ulriknak a futók és az önkéntesek mellett a környezetvédelem a legfontosabb, minden egyes eseményen igyekeznek minimalizálni a szemétmennyiséget. Tavaly a környezetvédelmi világnapon GREEN 6.5 névvel zöld futóversenyt szervezett.
„A frissítőponton nem voltak műanyag poharak, helyette almát adtunk, és szőlőcukrot sem kínáltunk, hanem biogyümölcsöket, aszalványokat osztogattunk. Szerintem sok-sok szokás csak berögződés, amelyekről úgy érezzük, hogy nem lehetne másként csinálni, pedig dehogynem! A többség azt gondolta, hogyan is lehetne műanyag poharak nélkül futóversenyt rendezni, pedig könnyedén lehet. Nemcsak olyanok indultak a versenyen, akiknek kimondottan fontos a környezetvédelem és a környezettudatosság, ám mindenki nyitott volt a felfogásunk iránt. Sajnos az idénre nem kaptam meg az engedélyt, de valamilyen módon szeretnék hasonló versenyt szervezni, mert a felfogásom szerint a sportolás és a környezettudatosság kéz a kézben jár.”
„Tavaly az Ultra Tisza-tó futóversenyen segítettünk, és a körzetünkből csak egy kisszatyornyi hulladékot adtunk át, minden mást megoldottunk. A szervezők érdeklődtek, beszélgettünk, mondták, hogy igyekeznek ők is még környezettudatosabban tenni a dolgukat, és mivel ők rendezik az Ultrabalatont is, azon az eseményen is lehetnek változások.”
Sorozatunk korábbi részei:
Önzetlen pontőrök – Győri Péter és Cifka Borbála
A sárga szoknyás, mosolygós lány – Ádám Krisztina
Gesztenyés pulyka és dobostorta a célban – Székely János
Kiszakadás a betonkockából – Harsányi Henrik
A legfontosabb – emberségesnek lenni – Balázs Erzsébet
